A szekszárd-remetei búcsú emberemlékezet óta jelentős tömegeket vonz. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy csupán egy karnyújtásnyira van ide a megyeszékhely, Szekszárd, másrészt pedig annak, hogy a búcsú egybeesik a környék egyik legfontosabb eseményével, a szüret kezdetével. A jámbor szőlőművelő ugyanis bizonyára nemcsak kérni tudott, hanem hálát adni is, amire, ha szépen termett a szőleje, bizony volt is oka. Mert már ő is tudta (ő tudta csak igazán), hogy hiába minden szorgalom és emberi igyekezet, ha a kora tavaszi fagyok és a nyári jégesők kézbentartója másképp akarja, bizony a szüret elmúltával is üresen maradhat a boroshordók jó része. De a környék szőlősgazdáin kívül eljártak ide a Sárköz, sőt még a Duna-mellék, Mözs, Tolna, Fadd katolikusai is. A tömegközlekedés kiépülése előtt szekereken vagy gyalog jöttek, hogy már előző nap estére megérkezve virrasztással és imával töltsék az éjszakát.
Ezekre az időkre is emlékezve lépett a szabadtéri oltár mikrofonjához a misét bemutató Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családügyi referense, aki Szekszárdra mint szülővárosába tért haza az övéi közé. Mindig nagy szeretettel fogadják itt, s nem volt ez másképp most sem. Az emelkedettséget csak fokozta az a külön is ünneplésre méltó körülmény, hogy Bíró püspök idén nyáron kétszeres jubileumot ünnepelhetett: pappá szentelésének negyvenedik és püspöki kinevezésének huszadik évfordulóját. Mindezt már az őt köszöntő Bacsamai László szekszárd-belvárosi plébános is elmondta bevezetőjében, majd – képletesen szólva – az egész egyházközség csatlakozott a szavaihoz. A rokonok, a barátok, az egykori iskolatársak, a volt utcabeliek és a többi hívő nevében Sipos Béla egyházközségi képviselő köszöntötte az ünnepeltet. Szép szavai és Túrmezei Erzsébet versének tolmácsolása után átadta a helybéliek ajándékát is, a húsz püspöki évre jutó húsz válogatott palack szekszárdi vörösbort és a Remete-kápolnát ábrázoló míves festményt.
Ezután az erdők aljában, az öreg berkenyefa tövében lévő tisztáson kezdetét vette a szabadtéri szentmise. Ahogy a plébánostól hallottuk, a szakadatlan esők rövid szünetében maga Mária tartotta a kötényét a hívők fölé. Hogy miről szólt a homília? Máriáról, a jó tanács anyjáról, aki ma sem mondhatna mást, mint akkor: „tegyétek, amit mond”. A püspök ezután Jézusról, a Názáretiről szólt, akihez hasonlóan mindnyájan tartozunk valahová. Szavaiból valamennyi hallgatója megérthette, hogy bárhová sodorta is az élet, Bíró László mindig idetartozónak érezte magát. Ezután egyebek mellett a folytonosságról beszélt a szónok, arról az emberi láncolatról, amelyben nemzedékek fogják egymás kezét. Akik már az örök hazába távoztak, odafentről azok kezét keresik, akiket a ma gyermekei hoznak majd egyszer ide. Ez a búcsú a találkozás helye, hangsúlyozta a püspök. Hiszen van-e más fóruma e városnak, ahol korra, nemre, társadalmi helyzetre és egyéb tagoltságra való tekintet nélkül ennyi ember együtt lehet? Legyen hát újra gyűjtőpont ez a hely, ahol Máriával és minden embertársunkkal közösségben lehetünk ma is és holnap is – zárta szavait Bíró László püspök.
A szentmisét a kápolna körüli körmenet követte, hogy aztán az áldás és a himnuszok után mindenki a maga úti társaságát keresse. A tolnaiakét e sorok írója, aki őszülő halántékkal, de lélekben még mindig a nagyanyja kezét fogva jár el erre a zarándoklatra, vagyis a „Prindli”-re, ahogy a tolnai svábság nevezte egykor. Éppen száz évvel ezelőtt az akkor még menyasszony nagymamám itt kérlelhette Máriát vőlegényéért, aki az előtte való héten kapta meg a mozgósítási parancsot – az I. világháborúba szóló behívót.
Fotó: Molnár
