„…Összekötni az eget és a földet… Kezdettől azt az épületet szerettem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint sugárzó, valóságos kép, az igazi otthon, az Aranykor eleven háza. Néha egy-egy helyen megvalósult belőle valami, de tapasztalnom kellett, hogy az én életem valósága sajnos rész szerint való, s míg az ősi kép egyre erősebben izzik a szememben, egyre távolabb kerülök a középponttól, egyre inkább ember leszek, magamra hagyatva a sötétség erőivel. Ezt az állapotot csak a növendékek, barátok szeretete világítja meg, hogy Isten csöndje elviselhető legyen. Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden: a mozgásformák figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták szerkezetelemzése; minden, amivel foglalkoztam: az építés ősi szavai, a tér-idő folyamatosság a dráma az építésben és az asszonyok faggatása az életről. Szeretném azt hinni, hogy az Úrnak van humora, megbocsátása ehhez az élethez, amelyet én éltem. Erőt adott hozzá.” A kiállítás bevezető mondatai az építész ars poeticája is lehetnének.
Makovecz Imre 1935-ben született Budapesten, 1959-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán. Olyan korban kezdte pályafutását, tanulóéveit, amikor országszerte változásban volt a hagyományos falu képe – vidéken mindenhol gomba módra nőttek ki a földszintes kockaházak. A régi, tornácos, fehérre meszelt, funkcionális parasztház kiveszőben volt. Az állami építészeti irodák típusterveket adtak ki, ez néhány változatot jelentett, amelyek közül aztán az építtető választani tudott. Nem vették figyelembe a tájegységekre jellemző szokásokat, építőanyagokat, népművészeti hagyományokat, a sajátos, sok évszázad alatt kialakult egyedi arculatot. Az ötvenes-hatvanas években a magyar vidék utcaképe lassan elvesztette eredetiségét. Uniformizált, azonos méretű, sátortetős házak sorjáztak mindenütt a régi falusi utcákon, teljesen átalakítva a hagyományos faluképet. Ez is volt a cél, olyan „egyenruhába öltöztetni” a magyar tájat, amelyben elvész az egyéniség, az eredetiség, a kezdeményezőkészség. Makovecz ez ellen emelte fel a szavát már a hetvenes évek elején, amikor vetített képes előadásokat tartott különböző fórumokon, művelődési házakban, táncházakban. Akkoriban sokan voltunk fogékonyak erre a témára. Emlékszem, mennyire érdeklődve hallgattuk előadását a Kassák Klubban.
Makovecz középület-tervező vállalatoknál dolgozott akkoriban, és közben szorgalmasan járta munkatársaival a vidéket, tanulmányozták, ami még megmaradt a hagyományos népi építészetből. Az elsorvadásra ítélt falvakban kulturális egyesületeket szerveztek, faluházakat építettek. Egyik korai munkája a dobogókői Zsindelyes Vendégház volt. Az első olyan épülete, amelyet a valóságban is láttam, a Farkasréti temető ravatalozója volt. Mintha egy ember belsejében lennénk, emberi bordákra emlékeztető, fából készült szerkezet vesz körül bennünket. Különös érzés; Jónás érezhette így magát a cet gyomrában.
Az organikus építészeti felfogás Frank Loyd Wright nyomán abból indul ki, hogy az épület az emberi test arányrendszerét követi. A homlokzat emberi arcra emlékeztet. Makovecz vázlatain ezt is nyomon követhetjük. Hiszen egy háznak valóban van szeme, vagyis ablaka, van szája, vagyis ajtaja, van gerince a tetőszerkezetben és van szemöldöke is az ablakok felett, akárcsak homlok( zat)a. Sőt, a lábazat kifejezés is használatos a köznyelvben. Egy kapunak szárnya van, a ház tetejét pedig hajazatnak nevezik.
A tárlat rendezői nemcsak maketteket, nagyméretű, szép, keretbe foglalt fényképeket mutatnak a látogatóknak Makovecz munkáiból, hanem az építész titkaiba is igyekeznek beavatni bennünket. Megnézhetjük kutatásai nyomán készült első ceruzavázlatait, a népművészetből nyert motívumok stilizált változatait. Egy kicsit beleláthatunk az alkotói folyamat mélységeibe.
Makovecz munkásságában a közösségi épületek, művelődési házak mellett jelentős helyet foglalnak el a templomok. Közülük az egyik legismertebb a siófoki evangélikus templom, amelynek homlokzata teljes egészében emberi arcot mintáz. A középen elhelyezett toronysisak püspöki süvegre emlékeztet, a bejárat egyértelműen egy száj, míg kétoldalt két szem néz bennünket folyamatosan. A Szentlélekről elnevezett paksi római katolikus templom pedig nemcsak külsejének eredetiségével hívja fel figyelmünket, hanem különleges, teljesen fából készített belsejének hangulatával, az ég felé nyúló szobraival tesz szuggesztív benyomást a hívőkre.
Kivételesnek számít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületegyüttese, amely egészen egyedi formaképzésével, esetlegesnek tűnő, de nagyon is tudatosan tervezett, ferdített kupolájával mindenképpen állásfoglalásra készteti a nézőt.
Számtalan megbízatása közt mindenképpen a sevillai világkiállítás magyar pavilonja Makovecz Imre építészeti fő műve. A Vigadó kiállításán nagyon szép maketten csodálhatjuk meg e különleges épületet. Egy fordított csónak formájú tetőszerkezetből hét torony válik ki élesen, kontrasztosan az építészeti egységből. Építése idején, 1992-ben természetesen sok bírálat érte, nem csoda, hiszen aki új utakra tör, azt mindig sokan támadják, és a siker irigységet is kelt. Makovecz nemcsak díszítőelemként használta a fát, hanem szerkezeti funkciót is adott neki. Szerinte „az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá”. Szándéka az volt, hogy „egylényegűvé váljon az épület a környezettel, szervesen illeszkedjen a tájba”.
A kiállítás igazán lenyűgöző eleme egy eddig meg nem épült ház, a felsőkrisztinavárosi templom óriás méretű makettje egy külön teremben, a hatodik emeleten. Amikor megpillantottam, az jutott eszembe, hogy e terv csak a barcelonai Sagrada Famíliatemplomhoz hasonlítható. Magasba szökő tornyaival, minden irányba hajlított, ívelt formaképzésével elképesztő látványt nyújt. Már a homlokzatnál elképzelt lépcsősora is grandiózus. Nyilván többféle anyag felhasználását igényelné egy ilyen épület, fa, kő és vasbeton beépítése is szükséges lenne. Egyetlen egyenes vonalú sík felülete sincs, minden részlete mozog, kanyarog, nagy erőkkel tör az ég felé. A hófehér makett megvilágítása is nagyon jó: szinte földöntúli hatást kelt a sárgás színű fényben úszva. Makovecz Imre a XII. kerületi önkormányzat meghívásos pályázatára készítette el az Apor Vilmos térre szánt templom tervét, 2005-ben. Megépül-e valaha egy ilyen rendkívüli formájú és méretű templom? Nem tudhatjuk. Rengeteg pénz kell hozzá, ahogyan a fenntartásához is. Azonban a Makovecz alapította Makona tervezőiroda munkatársai és más építészek is fontosnak tartják, hogy teljes részletességgel készüljenek el a megvalósítási tervek, a mester 2011-ben bekövetkezett halála után is. A kiállítóteremben – többdimenziós tervrajzokon és maketteken – végigkísérhetjük a tervező eredeti elképzelései alapján folytatódó mérnöki munkát.
(A kiállítás szeptember 21-éig látható.)
Fotó: Mészáros Ákos
