Időtlen idő

Jezsuita költő barátom néhány sora idéződik fel a hegyi temető szaporodó sírjai közt: „…sírkövek intenek: / tartósabbak vagyunk, mint ti emberek.” Közelben a ház, ahol nyaranta Sík Sándor alkotott, pihent, búcsúzott kedves bükkösétől. Nehéz a szívem – írta. Pontosabb jelzőt aligha találhatott volna. A súly lehet lehúzó és felnövesztő. Nála szép dal előcsalogatója, ihlető a hegyvilágban. Most hallom, jövőre szobrot állítanak neki a faluban. Emléktábláján a betűket nemrég festették újra. A templom falán áll 1983 óta. Rögzített időpont, amely élesebben hozza vissza a múltat, a szerzetes-költő arcát, aki Jézust egyik versében a tejesemberhez hasonlítja, ki „házhoz megyen”.

Lebegő nyár fényben-párában, toluló felhők és rengeteg gomba, vadvirág. Végig az út mentén hozzám szegődik az orbáncfű, a kék üstökű csormolya. A kaptatónál fehérzöld-fehér jelzéssel ellátott, alig harminc-negyven centis kő, tövében mécsvirággal az utat mutatja. A völgyben kapu nyílik, sövényfonat, piros cserepes ház és a gazda fogad. Sok éve együtt küzdöttünk álmainkért, Széchenyivel nemzetben gondolkodtunk, amely ajándéka lesz az emberiségnek. Egyféle hivatás vonzott, és Ady kérdése: „Mit ér az ember, ha magyar?” Vörösmarty közel van: Bajzáék házában, ahol 1849-ben a „vesztés” után rejtőzködött.

A szőlőlugas a régi, és nem hiányzik az óbor sem a kancsóból. Mint akkor, először, most is nevetve kérdezem: ugye nem direkt termő? Hány évesek voltunk? Az ágakon parázslott a szilva, szüretre várt a rizling. Az esztendőket nem novával mértük. Emlékszel, a gimiben, osztályfőnökünk azt kérdezte Gy.-től, amikor A vén cigányba belesült: egy pohár mivel lehet tele? Vízzel – hangzott a válasz. Takarodj a helyedre – felhősödött be nyugodt tanárunk homloka.


Házigazda barátom az elmúlt évre panaszkodik, a termés szűkösségére, s hogy miért mentett Noé szőlőt is a bárkába. Rügyek, tavaszi rügyek – válaszolok. Palócságunknak hízelgett, amikor osztályfőnökünk Mikszáthot emlegette. Szőlőskertek mellett vitt az utunk szokásos őszi kiránduláson. Már koppant dió is. Matektanárunk előszeretettel szedegette, törte a fogával. Nekünk akkor még a vadrózsák évszaka volt az igazi. A Tavaszi rügyek novella kerül elő a „jó palóctól”: „Nem vagyok barátja a bornak. Elhibázta az öreg Noé, mert mielőtt az első szőlőtőkét elültette volna, megáztatá egy oroszlán, egy majom, egy disznó és egy bárány vérében. Azért aztán vagy oroszlánná vagy majommá vagy éppen báránykává, esetleg disznóvá válhat tőle az ember. Én rendesen oroszlán leszek.” A mondának utánanéztem. Scheiber Sándor tudós-rabbi könyvében leltem meg. De egyszer személyesen is elmondta, hogy a zsidóságban termett monda a Gesta Hungarorumba került, s annak nyomán a magyar irodalomba. Tinódi Lantos Sebestyén feldolgozásában a Paradicsomból mosta ki az özönvíz a szőlőtőkét. A bakkecske leli meg, harapdálja, és megrészegedik. Noé ezt látva a szőlőt kertjében elülteti, a tövét az oroszlán, a majom, a disznó és a kecske vérével öntözi meg. Ezeknek az állatoknak a természete ismerhető fel a borisszán… Egymásra nézünk. Ami igaz, igaz – mondja barátom, aki szőlővel foglalkozik. Ha már Scheiber Sándor szóba került, hadd említsem meg a másik tudóst, a barátját, Bálint Sándort. Ismeri, az Ünnepi kalendárium a polcán „mosolyog”. Így mondja, mivel a „legnagyobb szögediben” nyoma sem volt haragnak, gyűlöletnek. A könyvei is elárulják. Boldoggá avatják? Mit válaszolhatnék? Inkább kinézek az ablakon a távoli ormokra, melyekre néhány óra múlva csillagok telepednek.

 

Test nélküli öröm egyetlen madár röpte, talán Shelley itáliai alkonyatából, „mely bíbor is merőben”. És a költő érzékeny Plántája itt a holdviola. Még virágjában áll; esti tömjén illatával, szív alakú levelével, lila-fehér virágával liturgikus ünnep éke. Erdei diakónus éke a rétet teljesen elborító szelíd csorbóka is „aranyos sürgelmével”. Meg a közönséges orbáncfű, amely mellé csinosat helyez a természet. A botanikus ilyenkor adja át helyét a poétának. Például a római temetőben nyugvó Keatsnek, aki halála előtt néhány évvel gyűjtötte kosarába „szabad terek” kínálatait, és visszatért városi otthonába, ahol „a fül / még sejti a madár dalát, a szem / még rejti a kék, tág eget s örül. / S ő búsul, hogy a nap oly sebesen / száll, mint a tiszta űrön át röpül / egy angyal könnye, hullva csöndesen.” Keats már angyalkönnyig jutott, a sejtelmen túli sejtés élettani fogalmáig, mint Schumann bűnbánó könnyét vivő angyala.

Északnyugatról zivatar közeledik, fellegének fedélzetén pár percig tartózkodik a meteor szemű Nap. Keats-barát Shelley, ez a te órád. Pacsirtaszóra változtál égharmóniás nyelvművésszé, felhőket kísértél útjaikon utolérhetetlen vers-zenéddel. Aztán magad is vadtollazatú felleggé váltál „földrengés rázta hegyen”. Minden szavad kozmikus ihletettségű, majd csendesedvén a belső harc, így mondtad tovább felhő-éneked: „…mikor a tiszta egekről vissza- /vonúl a sötét vihar / s a szél s a nap új kék dómba borúl / konvex sugaraival: / az eső komor barlangjaiból / én csak nevetek siromon / s mint földből a lélek, a méhből új élet: / kitörök s lerombolom.”

Égi játékokban gyönyörködve a szerzetes-költő Gerard Manley Hopkinst hívom társul, aki százhetven éve született, és százhuszonöt esztendeje tért végső nyughelyére. A tarka szépséget erdőn-mezőn így énekelte meg:

Áldjuk Istent mindenért, ami tarka.
Az égért, amely foltos, mint a tehenek;
Pisztrángok hátán a rózsaszínű pikkelyért;
A pinty szárnyát, az izzó
gesztenyét lobbantsuk ma dalba!
(…)
S a rendet is, amit üzemében a gondos ész kimért.
Ami játékos és egyéni, furcsán, tétovázón,
Ami csak foltos, ingatag: méz, ecet,
Fény, árny, erő és lomhaság vitázó szédületét:
Ő nemzi újra mind, ki szép,
túl minden változáson –
Dícsérjétek őt.

Ezzel térek nyugovóra, amikor virágtáborával körülzsong az erdei csöndvilág.

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .