Fabijan atya (Krešimir Mikić) természetesen rettentően féltékeny, és miután egy betévedt hívő szokatlan vétket oszt meg vele a gyóntatószékben, ravasz megoldást eszel ki. Mivel a falu népessége vészesen fogy, ám a helybeliek és az idelátogató nyaralók meglehetősen szabados erkölcsökkel rendelkeznek, az ipari óvszerlyukasztásban kicsúcsosodó konspiráció egyszerre okoz lelki megnyugvást a magát bűnösnek érző trafikos (Nikša Butijer), valamint a nemzeti szaporulatért aggódó gyógyszerész (Dražen Kühn) számára.
A terv tehát tökéletesnek tűnik – úgy fél óráig. Vinko Brešan rendezőnek nagyjából ugyanennyi játékidő elég, hogy Kusturica és a cseh abszurd modorában felrajzolja a főbb karaktereket, megteremtse a konfliktusforrást, és oda szúrjon, ahol a legjobban fáj: egyszerre gúnyolja ki a hívek kisszerűségét és képmutatását, a helyi potentátok piszkos kis alkuit, a minden bokorban nemzetellenes összeesküvést szimatoló turbó-hazafit és az egyházi vezetés „ej, ráérünk arra még” mentalitását. Eltúlzott portréi hatásos tájképpé állnak össze, melyben a horvát nézők bizonyára felismerhették magukat, a film ugyanis az épp éledező honi filmgyártás legkiemelkedőbb jelenkori sikere.
A pap gyermekei azonban a cselekmény derekán szokatlan fordulatot vesz: miután rendezőnk megunta hőseinek bukdácsolását és a századszorra is felhangzó balkáni trombitaszót, filmje cselekményét a dráma felé kezdi terelgetni. Az egyre komorabb fordulatok már nemcsak életet, halált is osztanak, a jó öreg kaszás azonban nagyon is következetesen sújt le áldozataira – nincs is kedvünk nevetni. A tragédia pedig elkerülhetetlen, hisz ha a botcsinálta istenként viselkedő főhős törvényszerű tébolya maga a vegytiszta normalitás, a világnak kell őrültnek lennie.
