1968-ban egy ENSZ-ösztöndíj révén végigjárta a legfontosabb világszervezetek európai és amerikai székhelyeit. A hetvenes évek derekától szabadfoglalkozású íróként alkotott. Húsz saját kötete (versek, tanulmányok, illetve egy szakkönyv a diplomácia világáról) mellett rendkívül gazdag műfordítói életművet hozott létre, főként német, olasz és portugál nyelvű alkotások magyarra ültetésével. Ezek sorából kiemelkedik két eposz: Torquato Tasso tollából A megszabadított Jeruzsálem, illetve Luís de Camões műve, A lusiadák, amelynek fordításáért a portugál államtól megkapta a Tengerész Henrik Érdemrend lovagkeresztjét. Ám egyik kései fordítói vállalkozása, Francesco Petrarca Diadalmenetek című, korábban magyarul kiadatlan művének tolmácsolása is gigászi teljesítmény. Személyében egy kristálytiszta jellemű, nagy műveltségű, elhivatott alkotó távozott közülünk.”
Néhányszor találkoztunk csak. Zsille Gábornak köszönhetem a látogatásokat; egyszer szólt: ha van kedvem, menjek fel vele Hárs Ernőhöz. „Nemcsak kiváló irodalmár, a zenét is szereti, lefordította a világ dalirodalmának zömét, a legfontosabb ciklusokat; a felesége operaénekes volt… – bőven lesz közös téma.” A hazai költészet doyenjének néhány írása, verse, fordítása megjelent az Új Emberben. Szerettem a gondolatait, kíváncsi voltam rá. Pedig a költőkkel általában nem könnyű. Tapasztalat. A művészvilág tán legnehezebb esetei. Nem tudom, miért. Persze, a fokozott érzékenység is, ami náluk még inkább… De ez nem lenne indok, hiszen ezzel nincsenek egyedül. Talán a múzsa-egó, a minden rációt kizáró, engesztelhetetlen én központúság az oka, amely önzően magukba zárja őket… Hárs Ernő a kivételek közé tartozott. Nyitottsága, őszinte érdeklődése, szívélyessége Nagy Gáspárra emlékeztetett. A fordítások által természetes volt számára a másik – és ezzel a világköltészet ügyének – szolgálata. Örült a látogatóknak; az ódon komódra előre kikészített röviditallal, gyümölcslével, aprósüteménnyel vagy desszerttel várta őket. Tényleg várt: szívvel, lélekkel, figyelemmel. Eötvös utcai (legfelső emeleti) otthonából már nemigen mozdult ki, háborús sérülésének emléke cipóra dagadt lábfejében kísértett. Nehezen, lassan, ide-oda támaszkodva járt-kelt lakásában; de föl-fölpattant foteljéből, hogy kiemeljen egy-egy emlegetett kötetet bibliotékájának „könyvfalából”, vagy azért, hogy megmutassa aktuális munkájának írógéppel letisztázott kéziratát.
Csöndben, érdeklődő arccal várta a „hatást”, a véleményeket, kérdéseket, amelyek rendszerint újabb lendületet adtak a beszélgetéseknek. Mindent tudott az irodalomról és a társművészetekről. Tökéletes szellemi frissességgel cikázott korok, kontinensek, mítoszok és a hétköznapi valóságok között. Soha nem láttam indulatosnak; a sokat megélt ember józan higgadtságával tekintett a világra, az emberire, erényre és gyengeségre. Ilyennek gondolom az igazi bölcseket. Leginkább e tiszta szelídsége ragadott meg. Utoljára márciusban egy fordítás, az Undinét indító – a régi magyar kiadásban nem szereplő – verses „előszó” (ajánlás) ügyében találkoztunk. Láthatóan feldobta a téma; régi családi-baráti emlékek fűzték a romantikus német regéhez. Két hét sem telt el, és már hívott, hogy elkészült vele, sőt a szöveg közti dalokat is újrafordította, mert „nem voltak rosszak ugyan, de így pontosabbak, jobban közvetítik a patinás német szöveg hangulatát, ritmusát”. És hálás volt – ő volt hálás a számára kedves feladatért! Azt mondta, nyugodtan szóljunk neki a szerkesztőségből bármikor, ha szükségünk lenne még műfordításokra – valamelyik nagy európai nyelvből…
A szomszédos háztetőkre tekintő függőfolyosón végigcsoszogva kikísért a liftig. Köszöntem a vendéglátást, ő pedig a látogatást. Többször is. Még valami eszébe jutott. Újabb búcsúzkodás. Rögtön jelentkezem, ígértem, ahogy az Undine kiadása révbe jut. Nem várta meg, ő hamarabb ért partot.
