Idén száz éve lesz annak, hogy kitört a történelem egyik legnagyobb katasztrófája, az I. világháború. Nagyapám, Feri és két fivére, Józsi és Izidor hamar a frontvonalakon találták magukat. Aki éppen akkor tizennyolc éves volt, azt az úgynevezett hadiérettségi és egykét hónapos kiképzés után már vitték a katonavonatok Európa hadszíntereire. Így járt a nagyapám is; a szombathelyi 83-as gyalogezredhez sorozták be. Galíciába mentek, az előrenyomulás azonban az első néhány hónap után elakadt, a katonák beásták magukat, és ettől kezdve lövészárkokból néztek farkasszemet az ellenséggel.
Nagyapámat az egyik roham alkalmával egy srapnel (golyókkal töltött, robbanó repeszgránát) az alsó lábszáránál megsebesítette. Nem volt komoly a sérülése, ha időben segélyhelyre jut, könnyen túl lehetett volna rajta. De nem így történt. A szanitécek – bár csak néhány méterre voltak tőle – egyszerűen nem tudták megközelíteni, az ellenség állandó tűz alatt tartotta őket. Amíg várta a segítséget, Feri behúzódott egy bombatölcsérbe, ott keresett menedéket a lövedékek elől. A szanitécek szóval tartották, átkiabáltak neki, hogy tartson ki. Így telt el három nap, mire végre érte mehettek. Nagyapám akkorra már eszméletét vesztette, úgy vitték el a harctérről. Egy héttel később tért magához az Osztrák– Magyar Monarchia jägerndorfi katonai kórházában. A mellékelt fényképen jobboldalt látható ágyon fekve, a képen x-szel jelölve. Egykori bajtársai mesélték, hogy amikor felébredt, ki akart menni a mosdóba. Szóltak neki, hogy előbb nézzen be a paplanja alá. Benézett. Túl sokáig volt a harctéren, vérmérgezést kapott, emiatt a sérült lábát tőből amputálni kellett. Feri, ahogy a rokonok mesélték, nagyon elkeseredett, eleinte öngyilkos akart lenni, de végül szerencsére nem így történt. Műlábat kapott, 1923-ban megnősült, és még ötven évet élt. Emlékszem, hogy a hatvanas évek elején, reggelenként hogyan csatolta fel a nehéz fából készült műlábat a hátára és a vállaira. A halála előtti években, amikor már betegeskedett, időnként eljött hozzánk Hetey doktor, megnézte a régi heget a combtövénél, és mindig elismeréssel nyilatkozott a Monarchia egykori orvosairól: az eltelt évtizedek alatt a seb sohasem gyulladt be.
A másik két testvér sorsa másként alakult. Józsi a visszavonulás idején, 1918-ban négy év harctéri szolgálat után a Piavénál esett el a háború utolsó napjaiban. Izidor, a legkisebb fiú könnyebb sérülésekkel megúszta a frontszolgálatot, négy év után hazatért, és hetvenhét évesen, 1971-ben halt meg Csopakon.
Fotó: Mészáros Ákos
