Bűnrészességünk felismeréséhez csak őszinte és alapos lelkiismeretvizsgálattal juthatunk el.
Mások bűnében alapvetően kétféleképpen vehetek részt: vagy egészen pontosan tudhatom, hogy milyen bűnre készül a másik, vagy nem ismerem a szándékait, mégis részesévé válok az általa elkövetett bűnnek. Az első esetben lényegileg járulok hozzá a bűnhöz, ezért az az én bűnöm is. Ezt direkt, formális bűnrészességnek nevezzük. Ha tehát azért adom kölcsön az autómat, hogy bankot raboljanak vele, ha azért adom oda a lakást, hogy ott házasságot törjenek, ha abortuszra, adócsalásra, öngyilkosságra, lopásra biztatok, ha őrt állok egy bűncselekménynél, ha nem nyújtok segítséget a megtámadott embernek – ezekben az esetekben a bűn nélkülem nem jött volna létre, tehát magam is bűnös vagyok. Az etika hangsúlyozza: nemcsak a saját bűnünk ellen kell küzdenünk, de másokéi ellen is. Mások bűnében közvetlenül, lényegi módon nem szabad részt vennünk.
Előfordulhat olyan eset is, amikor a bűn elkövetésének szándékáról nincs tudomásom, mégis bűnrészessé válok: eszközszerűen, materiálisan hozzájárulok valakinek a bűnéhez, bár nem akartam. Ilyen például, ha pénzt kér tőlem valaki, s abortuszt fizet ki belőle; ilyen, ha megbízhatónak tartott helyről akaratlanul is lopott árut vásárolok; ilyen, ha vegyszert tartok otthon, amivel más kárt okoz. Ezekben az esetekben csak eszközszerűen járultam hozzá a más által elkövetett bűnhöz. Ha előzetesen elég körültekintő voltam, és nem teremtettem alkalmat a bűnre, ám valaki mégis elkövette azt, akkor az az ő bűne, nem kell, hogy bántson emiatt a lelkiismeret. Persze az okos előre okos, nem tehetek úgy naivan, mintha nem tudnám: a másikban is lehet bűnre való hajlam.
Alázatossá teszi az embert a tudat, hogy bűnre ösztönző, vagy arra alkalmat adó hatással lehet másokra. Bár igyekszem jóvátenni a személyes bűnöket: kiengesztelni, akit megbántottam, kártalanítani azt, akinek kárt okoztam, a bűneimnek lehet olyan hatásuk, továbbhullámzásuk, amire nincs rálátásom, ezért tenni sem tudok ellene. A megbántott házastársamtól bocsánatot kérhetek, ám azt már nem tudhatom, hogy bosszús hangulatában kinek okozott ő maga is sérelmet, így nincs módom arra, hogy azt jóvátegyem. Ezért valóban alázatosan valljuk meg valamennyi szándékos és nem szándékos bűnünket, és várjuk a Megváltót. A bűnök továbbhullámzó következményeit csak ő láthatja, s ezektől csak ő válthat meg bennünket. Mi sem magunkat, sem a világot nem tudjuk megváltani – rászorulunk a megváltásra.
