Herpy György atya azon katolikus lelkipásztorok közé tartozik, akik felismerték, hogy az elváltak ügye nem szégyenletes magánügy, hanem az egyházban élők sebe, amely gyógyításra vár. Gyuri atya a budapesti belvárosi Nagyboldogasszony-plébániatemplomban minden hónap első keddjén, este hat órakor olyan szentmisét mutat be, amelyben kifejezetten az elváltakhoz szól. Hogy miképpen indult el a kezdeményezés, arról így beszélt:
– Erős és megtartó közösség alakult ki itt mára. Harmadik éve havonta találkozunk az elváltak egyik csoportjával, amely tíz-tizenegy főből áll. Ők az Emmánuel közösség elváltaknak szóló lelkigyakorlatán vettek részt (AVE-kurzus), ott ismerték meg egymást. Eldöntötték, hogy együtt maradnak, és imacsoportot alakítanak. Egyikük lakásán jöttek össze imádkozni, míg aztán rá nem döbbentek, hogy egy lelkiatyára is szükségük lenne. Megkértek engem a feladatra, amelyet el is vállaltam. Gyakran beszélgettem velük, sok sebük azóta már begyógyult vagy gyógyulóban van. Megszerették egymást, és az én szívemhez is közel kerültek ezek az emberek. A sok együtt töltött idő alatt rájöttem, hogy leginkább az önértékelésük erősödésében kell segítenem nekik, hiszen a válás azt tépázta meg leginkább.
Szempontokat adtam, amelyek alapján érdemes volt újra áttekinteniük az életüket. Arra ösztönöztem őket, hogy gondolják végig, mennyi mindennel tették boldoggá a társukat sok éven át. Hagytam őket beszélni arról, hogy milyen szép pillanatokat éltek át. Van egy listám, amely száztíz jó tulajdonságot sorol fel, s arra buzdítottam őket, hogy ezek közül jelöljék meg azokat, amelyekkel megáldotta őket a Teremtő. Igyekeztem felismertetni velük, hogy mekkora kincsek ők. Több gyermeknek is adtak életet, akiket tisztességgel fel is neveltek. Olyan dolgokra irányítottam rá a figyelmüket, amelyek csakugyan nagy értékek egy ember életében, bár lehet, hogy mindezt egy elkeseredett ember nem látja meg. A fájdalomfüggönyt igyekeztem elhúzni előlük, úgy, hogy azzal biztattam őket: ők remek emberek. – mondta Gyuri atya.
Hogy a csoport mennyi jó szándékú, tenni akaró emberből áll, az is kiderült a beszámolójából: – Sokan közülük karitatív munkát is végeznek, nem kötöttek újabb házasságot, szentségekkel élő, az egyházért tevékenykedő emberek ők, nagy kincseink. Mégis, sokszor nem találják a helyüket. Tudom, hogy az általam ismert tíz-tizenegy embernél sokkal többen vannak, akik segítségre várnak, és megnyugvást szeretnének találni. Ezért is találtam ki, hogy minden hónap első keddjén szentmisét mondok az elváltaknak, az egyedül maradtaknak és az özvegyeknek – avatott be az atya az általa indított kezdeményezés részleteibe.
– A szentmisén természetesen bárki részt vehet, a csoport és az atya, aki igyekszik minden új embert megszólítani, mindenkit szeretettel fogad. – Mindig vannak olyan betérők – jegyzi meg Gyuri atya –, akik addig nem jöttek. Van, aki többször is visszajár, van, aki eltűnik. De létezik egy erős mag, ők alkotják ezt a csoportot. Ami tőlem telik, azt megteszem értük. Önerőből én is képeztem magam. Nagy segítséget jelentettek az itthon is ismert amerikai keresztény pszichológusok művei. A magyar olvasók körében is kedvelt Gary Chapman könyveiből is sokat merítettem. De nem titkolom, nem vagyok szakember, szeretgetem és Krisztus segítségével, lelkipásztorként gyógyítgatom őket. Ugyanakkor azt is tudom, a rám bízottaknak nagy szükségük lenne terapeutákra is.
– Mi lehet a megoldás, kérdeztem beszélgetőtársamat, aki őszintén így válaszolt: – A katolikus egyházban sem a papok, sem a hívek nem fordíthatják félre a fejüket, ha elváltakkal találkoznak. Fontos lenne, ha az egyházban tudatosan mentenénk őket. Nem ártana, ha már a papképzésben lenne szó arról, miképpen segíthet egy lelkipásztor a szétesett családokban élőknek. Ezek távlati célok, s az én hatáskörömet, lehetőségeimet már meghaladják. De kicsiben sok minden elkezdhető. Akár, ha az olvasók között akad olyan, aki fel tudja ajánlani a szakértelmét a számunkra, azt is szívesen vennénk. A következő szentmisét Bíró László családreferens püspök mutatja be május 6-án, 18 órakor. Lelkipásztori tapasztalataival segíti majd a résztvevőket, és közvetíti azt az üzenetet, hogy az egyháznak, a püspök atyáknak is fontos az elváltak sorsa, élete. Szeretném, ha az érintettek közül sokan eljönnének, ha a segítők és a segítségre várók megtalálnák egymást. Nagyböjt kezdetén Ferenc pápánk az egyházat tábori kórházhoz hasonlította, amelyben sok seb vár bekötözésre. S azoknak, akik tudnak segíteni, nem lehet tovább arra várni, hogy a betegek kopognak majd be hozzájuk, nekik kell elmenni az emberek közé, akik feléjük nyújtják a kezüket. S én ezzel lelkipásztorként is mélyen egyetértek.
(Képünk illusztráció)
