– Sokat változott az ország, illetve az Önben élő képe az elmúlt közel harminc év alatt?
– A Szentföld mindig más. De érdekes, hogy visszatérve már nem annyira a látványosságok kötnek le. Szeretek leülni egy csöndes zugban, a tópart eldugott szögletében, vagy megállni hátul a templomokban… Úgy érzem, Jézus így kerül igazán közel a zarándokhoz. Időről időre egyre jobban átjárt a hely szelleme. Akkor érezzük ezt igazán, amikor már nem a rohanás, a történelmi műemlékek sora fontos, hanem a jelenlét, amikor a zavaró tényezők kizárásával belehelyezkedhetünk a vonatkozó bibliai jelenetbe. A tájon keresztül, a mögé látás képességével megélhetjük az evangéliumot. Első alkalommal természetesen még én sem így jártam be a Szentföldet, de valahol ez lenne egy zarándoklat igazi értelme. Másként csalódhat a látogató. Az egyik zarándoklatot a Genezáreti-tónál egy hajnali szentmisével zártuk, amely a feltámadt Krisztussal való találkozás élményét adta.
– Nyilván nem véletlenül említette többször is a „Galileai-tengert”…
– Igen, mert a Genezáretitó vidéke valamiképpen Jézus egész tanításának összegzése.
– Küszöbön a legnagyobb ünnepünk. A szeged-belvárosi plébánia közösségével hogyan készültek fel húsvétra?
– Idén kifejezetten a keresztút állomásaira összpontosítottunk. Ez önmagában persze nem „meglepetés” ilyenkor, a keresztútjárás hagyományát azonban úgy alakítottuk, hogy nem mi mentünk a különböző plébániákra, hanem a belvárosi egyházközség hívta meg a város plébánosait a dómba, akik péntekenként előre megadott gondolat jegyében vezették a keresztutat és mutatták be a szentmisét. Igyekeztünk „személyessé tenni” a nagyböjtöt. Német mintára például indítottunk egy sajátos akciót. Lényege, hogy lemondunk valamiről: moziról, a többfogásos ebédről, süteményről, üdítőről, csokiról… – az így „megtakarított” összeget pedig hétről hétre bedobjuk a rászorulók javára az erre a célra kihelyezett perselybe. Ezzel az is a cél, hogy észrevegyük a szegényeket, azokat, akik nehezebb körülmények között élnek a környezetünkben. Az összegyűlt pénzt az egyházmegye legszegényebb vidékére juttatjuk el. Így a szükséget szenvedőkért is tudunk böjtölni, ami által a lemondás igazán „közvetlen” lesz. A gyerekeket is sikerült bevonni a programba. Segítségként kinyomtattunk egy brosúrát naptárral, amelyen mindenki feljegyezhette önként vállalt lemondásainak az eredményeit.
– Az egyházon belül is gyakran halljuk azt a valójában semmitmondó – kifelé mutogató – megállapítást, miszerint: „az a baj, hogy ma mindenki a maga módján vallásos”. Erre egyrészt azt mondhatjuk: persze, hogy a maga módján az, másként nem is lehet. Ha viszont kritikus megjegyzésnek szánják, akkor rögtön tegyük fel a kérdést: vajon miért van így? Nincs ebben némi felelősségünk?
– Gondoljunk bele, hogy egy embert mennyi információ, benyomás ér. Rengeteg. Mindez alakítja az életét, gondolkodásmódját. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma sors. Lelkipásztorként is ebből kell kiindulnunk: sokféle ember van. Senkit nem szabad kaptafára húzni, gépiesíteni, „kockázni”; mindenkinek az adott világába kell tudnunk egy kicsit belehelyezkedni. Honnan jött, milyen a családi háttere…? Egyfajta „népegyházi” szemlélettel hajlamosak voltunk azt feltételezni, hogy mindenki azonosan, egyforma lendülettel gyakorolja a vallását. Gondoljunk bele, hogy a mai nagyszülői generáció nagy része már nem vett részt hitoktatáson. Nincs min csodálkoznunk. Egyedül az a döntő, amit vonzó módon fel tudok mutatni annak, aki jó szándékkal, nyitottan, a „maga módján” közeledik hozzám. El kell fogadni, hogy te ilyen vagy, ő pedig amolyan… És mindezt pozitívan kezelve, azzal, hogy „örülök a létednek, örülök, hogy itt vagy, örülök, hogy van benned egy vágy; és ha elfogadod a hitelességemet, akkor együtt indulunk el ezen az úton!” De még ettől sem fognak tódulni hozzánk a keresők. Mindenkit meg kell szólítanunk, minden emberért meg kell küzdeni.
– Milyen „ügyekkel” fordulnak Önhöz?
– Egyszer például bepördült a plébániára egy anyuka azzal, hogy rosszul érzi magát, mert míg a gyermeke hittanra jár, ő nem tud semmit az egészről. Eddig nem volt köze az egyházhoz, de az ismeretek terén most szeretné beérni a fiát. Kérte, hogy foglalkozzak vele, a leendő rendszeres felnőtt-bibliaórákra pedig másokat is szívesen elhozna. Rá kellett, hogy jöjjek: nem lehet tömegekben gondolkodni, csak egyénekben. Az anyuka kérése arra sarkallt, hogy foglalkozzak vele és a hasonló korú, hasonló helyzetben lévő szülőkkel. Neki volt bátorsága eljönni és segítséget kérni. Aztán elhozta a férjét, a barátait, és elindult egy felnőtt hittanos csoport. Nem egy ilyen történet van…
– Gyerekek, fiatalok ugyanígy érdeklődnek?
– Kevesebben, mint régebben, de akik jönnek, nyitottan, őszintén beszélnek magukról, problémáikról. Elmondják, hogy számukra ez teljesen új terep, nincs semmilyen tapasztalatuk, nincs bennük „előítélet” sem, egyszerűen csak a vágy él, hogy szeretnék megismerni a hitet. Ha meg tudom szólítani az illetőt, be tudom vonni, a közösség pedig foglalkozik vele, megtartja, akkor ténylegesen be tud kapcsolódni az egyház életébe. Az is előfordul, hogy egy kereső nem találja meg a helyét, nem lel igazi otthonra a közösségben, mert nem tudja, hogyan kéne viselkedni, és idegennek érzi magát. Ezzel is feladatunk van.
– Ferenc pápa példájának, tevékenységének, gondolkodásának pozitív hatását érzékeli a „helyi egyházban” is?
– Abszolút. A korábbi egyházfők is a maguk karizmájával végezték hivatásukat. Ferenc pápa úgy lépett a világ elé, hogy „itt vagyok köztetek”. Nem pusztán „itt vagyok”, hanem: itt, köztetek! Felszáll a buszra, és együtt utazik másokkal; jó étvágyat kíván az ebédhez; felhívja a hozzátartozóit, barátait… Nagy dolog, vagy nem? Egy biztos: egyéniségéből, egyéni karizmájából fakadóan visszahozott egy természetes, egészséges légkört az egyházba. Elődeire persze a közösség, a történelem „erőltette rá”, hogy elefántcsonttoronyban éljenek, de ő képes volt kilépni belőle. Az emberek nagyon megszerették, azok is, akiknek korábban nem volt közük az egyházhoz. A híradásokon, az interneten keresztül egy egészen másfajta egyházképpel szembesülhetnek általa. Vannak, akik nehezményezik közvetlenségét, de a többség örül, hiszen minden, amit mond és cselekszik: hiteles. Tudjuk, mindannyian tapasztalhattuk az életben, hogy még egy apró gesztusnak, kedves köszönésnek is milyen hatása lehet. Ferenc pápa nem egy távoli egyházfő… – Jézus sem volt távoli. Nagyon szurkolok neki.
– Térjünk vissza egy kicsit a már említett megtartó közösséghez…
– Egy székesegyházi plébániának speciális státusza van. Amikor idejöttem, azonnal azzal szembesültem, hogy milyen jelentős a „vonzáskörzet”, és milyen sokan tartoznak ide. Összehasonlítva egy „hagyományos” egyházközséggel különösen nagy kihívás a vezetése. A kisebb plébániákon összeszokott közösség van, ahol jóformán mindenki ismer mindenkit. Mi úgy láttuk, hogy muszáj közösségre, csoportokra bontani a dómba járók sokaságát. Meg kellett néznünk, hogy kik azok, akik elsősorban a püspöki szentmisékre térnek be hozzánk, és kik tartoznak szorosan a plébániához. Feltérképeztük a hagyományos közösségeinket, és igyekeztünk megerősíteni, tudatosítani a dóm egyházközségi jellegét. A dóm egyfelől püspöki templom, másrészt viszont egy 1100-as évektől működő plébánia. Megegyeztünk a püspök úrral, hogy a Szent Gellért-napot az egyházmegye rendezi, Magyarok Nagyasszonya ünnepét, a dóm – október 8-ához kapcsolódó – búcsúi hetét pedig a plébánia. Kevesen tudják, hogy a székesegyháznak van egy régi Segítő Mária-kegyszobra, amelyet ilyenkor kihelyezünk. Az ünnepen részt vesznek közreműködnek a baba-mama klubosok, a szülői csoportok, idősek és fiatalok, a rózsafüzér- társulat tagjai, az egyházi képviselők, az énekkarok… – egyszóval: a mieink. A csoportok ilyenkor különösen átérezhetik, hogy ez a mi templomunk, a mi egy házközségünk, a mi közösségünk. Otthon vagyunk; itt élünk, itt segítjük egymást. Én ezt az összefogást igyekszem koordinálni. Arra törekedtem, hogy minden területnek, csoportnak legyen egy felelőse; káplánok és civil munkatársak segítenek a munkában. Az egyházi évhez, az adott ünnepkörhöz kapcsolódóan rendszeresen jelentetünk meg különböző kiadványokat, „segédanyagokat”, amelyeket kiosztunk az egyházközség hívei között… A Dugonics téri Katolikus Házban is folyamatosan vannak programjaink. Nagyon fontosak a munkatársak, akik a maguk egyéniségét, tehetségét adják be a közösbe. Öröm számomra, hogy olyanok vesznek körül, akikre mindig számíthatok.
– Rövidesen elkezdődik a dóm felújítása, amely egyrészt a liturgikus teret is érintő „spirituális”, másrészt kultúrtörténeti-turisztikai megújulás is lesz…
– Természetesen sok idelátogató számára a Fogadalmi templom „csak” turisztikai látványosság. Rájuk is gondolva kezdettől arra törekedtem, hogy mindig legyen itt egy-egy kiállítás, hangverseny, orgonakoncert, amellyel fel lehet hívni a betérők figyelmét. Az elmúlt másfél évtizedben több külső-belső felújítás történt: rendbe hoztuk, újracserepeztük a tetőt, kicseréltük az elektromosvezeték-rendszert… Pályázati, uniós pénzeknek köszönhetően most nagyobb szabású, átfogó renoválásba-átalakításba kezdhetünk, amelynek a terveit a püspökség dolgozta ki. Ezek alapján például a kőbaldachinos oltár átkerül a fő- és kereszthajó metszéspontjába, „középre”, a kupola alá. Tudvalévő, hogy a dómban sok a jelenleg kihasználatlan terület. Például az altemplom vagy közvetlenül a székesegyház előtti rész, a középkori Dömötör-torony rengeteg lehetőséget rejt arra nézve, hogy még többet mutathassunk meg magunkból. A vallási turizmus szempontjait figyelembe véve új közönségforgalmi tereket hoznak létre.
– Ezer szál köti a székesegyházhoz. Mit lát benne ma, mi az a „lényegi”, amely azonnal eszébe jut, ha belép vagy rátekint?
– Ezt az érzést nem is annyira a „kövekhez” kötném, hanem egy eseményhez: itt szenteltek, itt lettem pap. Minél több ideje vagyok itt, annál inkább foglalkoztat a Szent Gellért-i gondolat és magatartás: megszólítani, meghívni, átadni. Egyre közelebbinek érzem magamhoz Gellért püspök misszióját, azt, ahogy észrevette a világ rejtett szépségeit. Kimondva-kimondatlan, de ma szinte ugyanaz a helyzet, mint az ő korában volt. Arra hívnak minket, hogy evangelizáljunk vagy újraevangelizáljunk… – itt, az egykor általa alapított egyházmegye szívében is. Ezt nem lehet megszokásból csinálni, mert aki rutinból tesz valamit, annak igazán nincs ott a szíve. Hitelesség, őszinteség, odafordulás – erre törekszem. Azt hiszem, ma leginkább ezt várják el tőlünk, lelkipásztoroktól.
Fotó: Kissimon István
