A ma is álló szürke épületszárnyak keskeny ablakain a rácsok és a „bemeszelt ablaktáblák” útját állták a fénynek, a kilátástalanság börtönébe próbálták bezárni a félhomály lakóit. „Sétálni kezdtem a csúszós cementpadlón. Arcomba muslincák repültek, de nem lehettem biztos, hogy valóban apró legyek élnek itt, vagy csak bőröm képzeli őket. A tükörsima, újonnan meszelt falon nagy betűs írás: ISTEN IRGALMAZZ NÉKEM, és alatta egy közismerten ateista szociáldemokrata képviselő neve, aki egy éve mint a Rajk-per egyik vádlottja került ide” – írja Faludy György, akinek emléktábla őrzi a nevét a vastag kőfalon, amelyet figyelmeztető mementóként meghagytak az utókor számára. A másik táblán hetvenöt, hajdan a táborban raboskodó katolikus pap neve szerepel. „Közel sem mindnyájuké, mert sokuknak a nevét sem ismerjük. Bár megpróbáltuk felkutatni az emléküket, felhívást is közzétettünk, de eddig nem sok eredménnyel jártunk. Ha még va la kiről tudomást szerzünk, természetesen az ő neve is felkerül az emléktáblára” – mondja Kereszti Ferenc, az egyesület elnöke, miközben csöndes szomorúsággal próbálja letörölni a táblára mint egy pecsétként rányomott kerékpárgumi mintázatának szürke pornyomát… „A már semmit sem tisztelő, erkölcsök nélküli mentalitás hamis virtusa, diákcsíny, néma, tudatos vagy tudat alatti üzenet lehet? – morfondírozok halkan. – Lehet, hogy vannak felnőttek, s ami még rosszabb, gyerekek, akiknek a lelke egy értékek nélküli történelemben gyökerezik?” – ötlik fel bennem a költői kérdés, miközben a volt parancsnoki épület tetejére szerelt, széles tányérú, ma már rozsdásodó sziréna hívja emlékezésre a figyelmemet.
„Gyermekkorunkban sokszor hallottuk a hangját” – jegyzi meg az avatásra gyülekező asszonyok egyike. Felidézi, hogy tizenöt éves korában, 1948-ban részt vett azon az ünnepségen, amelyet „Rajk László vezérezredes” részvételével tartottak az udvaron, amikor átadták a felújított épületeket. Megnézhették a cellákat, még ebédet is kaptak… (Micsoda perverzitás, amikor „nevelő célzattal” gyerekeknek mutogatják apáik leendő börtöncelláit!) Később tanúja volt a kapu előtt várakozó hozzátartozók már-már reményt vesztett fájdalmának is. A szép népviseletbe öltözött másik asszony a kínzásokba belehalt Jakab Benjamin jezsuita atyáról, s az őt holtában titokban karingbe öltöztető helyi temetkezési vállalkozóról, Szalkai Istvánról emlékezik meg. Természetesen (?) kitudódott „súlyos bűne”, s hamarosan ő is a börtönfalon belülről nézhette a szemben lévő háza füstölő kéményét… (Állítólag a hatóság kihantoltatta az atya holttestét, s miután megfosztották papi ruhájától, újra eltemették!) Szalkai István még a rendszerváltozás idején sem volt hajlandó beszélni a táborban átélt borzalmakról. Szó esett Csiba néniről is, aki az egyik őrrel összejátszva gyufásdobozba rejtett üzeneteket juttatott el a családtagoknak…
Minden körülmények között akadnak jó lelkek, akik akár életük kockáztatásával is képesek segíteni bajba jutott embertársaikon. Az elhurcoltak mellett rájuk is emlékeztek az egybegyűltek, hogy Kistarcsa neve ne csak egy rossz emlékű korszakot idézzen fel. Gondoljanak az utódok hálájára is, akik nem feledik egy embertelen ideológia nevében uralkodó rendszer elszenvedőinek áldozatát.
„Egy ember a padlón feküdt (…) bokájától vállig össze volt kötve, olyan szorosan, mint egy múmia. Arccal a padlóra borult…” – a költő emlékeiből ízelítőt kaphatunk a fogva tartás körülményeiről, melyek között Meszlényi Zoltán is raboskodott. Amint az avatáson megjelent hozzátartozók – Meszlényi Zoltán és Meszlényi Mária, a püspök unokaöccse és unokahúga – visszaemlékeztek, 1950. június 29-i elhurcolása előtt nagybátyjuk, arra gondolva, hogy többé nem látják már egymást, elbúcsúzott tőlük. Mintha előre érezte volna a börtön mostoha körülményeit, a vizes cella nyirkos levegőjét, ahol az ablakokat télen is éjjel-nappal nyitva tartották. A sorozatos kínzások, ütlegelések következtében 1951. március 4-én halt meg. A Rákos kereszt úri új köztemető 249-es parcellájában temették el. A püspök iránti mély tiszteletből évekig egy temetőőr gondozta a sírját.
Miután Hamvas Endre apostoli kormányzó 1956-ban tudomást szerzett a temetkezés helyéről, sürgette a püspök hamvainak exhumálását, amire végül 1966-ban kerülhetett sor. A holttest maradványait csendben, minden feltűnést kerülve helyezték el az esztergomi bazilika kriptájában. 2004 márciusában kezdődött el a vértanú püspök boldoggáavatási eljárása. A boldoggáavatási szertartásra 2009. október 31-én ünnepi szentmise keretében került sor az esztergomi bazilikában.
Szabó Katával, a dombormű alkotójával szemléljük az emléktáblát. „A püspök fényképeit nézegetve egyszer csak azt vettem észre, hogy szeméből, arcvonásaiból különös ragyogás árad. Ez a, mondhatnám, istenhitéből származó ragyogás lehetett az ő „hajtóereje”, amit megpróbáltam a művészet eszközeivel megfogalmazni” – idézi fel a keramikus az alkotás folyamatát.
Mielőtt Beer Miklós váci megyés püspök megáldotta volna a mártír atyát ábrázoló domborművet, Görbe József helyi plébános arról beszélt, hogy – addigi életútjából következtetve – milyen gondolatokkal léphetett be Meszlényi Zoltán a börtön kapuján. „Megpróbálnak majd, mint egy kesztyűt kifordítani engem (…) de nem adhatom fel!” Így vált egész élete hitvallássá, a hűség diadalává, amikor az ember teljesen azonosulhat a lelkével, a hitével, az életével. Sok múlik azon, hogy példája képes lesz-e beférkőzni lelkünkbe, képes lesz-e hűségre sarkallni bennünket.
Fotó: Cser István
