Mi ez a többlet? A hegyi beszéd teljes szövege több ilyet is felmutat (a külső törvénytisztelet helyett belső, lelki istentisztelet; a merő formális engedelmesség helyett belső azonosulás Isten akaratával). Mostani perikópánk az igazságosság klasszikus elgondolását pontosítja. A régi etika ugyanis az igazságosságot mint arányosságot, egyensúlyt értette. Ezért azzal szemben, aki kárt okozott, jogos a hasonlóan sebző fellépés. „Szemet szemért, fogat fogért”. Csakis így állhat helyre a megbontott egyensúly. Ha valaki gyűlöl engem, azt én is gyűlölhetem. Így logikus, nem?
Az evangéliumi igazságosság túlhaladja ezt a hozzáállást. Középpontjában nem az ember és ember (akár Isten ítélőszéke előtt szemlélt) viszonya, hanem az ember és Isten benső, személyes kapcsolata áll. Ha valaki kárt okoz nekem, s én ugyanígy megkárosítom őt, ezzel lehet, hogy emberi szinten egyensúlyt teremtek – az isteni logika szerint azonban csak megduplázom a rosszat. Az kiszúrta a szememet, én is kiszúrom az övét – ennek az „összeadásnak” nem nulla, hanem mínusz kettő a végeredménye. Az igazságosság belső egyensúlya akkor születik meg, ha kiszúrt szemmel is képes vagyok jót tenni az engem megbántóval. Így áll helyre a rend: az ő mínusz egyére az én plusz egyem felel.
A keresztény etika alappillére ez a meglátás, miként a Szentírás is fogalmaz: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval” (Róm 12,21). Lehet, hogy az emberi „igazságérzet” elégtételt követel, a krisztusi evangélium azonban jót követel: jót, amely képes jó maradni akkor is, ha szembenéz a rosszal, húsáig-csontjáig megszenvedi azt. Vigyázzunk, ne emberi „igazságot” és „elégtételt” követelő felszínes törvénytisztelők, hanem szívük-lelkük mélyéig evangéliumi keresztények legyünk!
