„Itt élnek még közöttünk e korszak nagy tanúi, akik hitelesen beszámolhatnak az egyházüldözés borzalmairól, a jogfosztottságról, a találékony hűségről és a Krisztushoz tartozás boldogságáról” – áll a könyv előszavában. A hetilapban tavaly áprilisban indított interjúsorozat szerkesztett változata félszáz idős szerzetesnő, illetve szerzetes pap vallomásán keresztül vázolja fel a XX. század zaklatott hazai (egyház)történelmét. E lejegyzett életutak, egyéni sorsok egyszerre szólnak azokhoz, akik a diktatúra máig kibeszéletlen, „ismeretlen” évtizedei iránt érdeklődnek, és azokhoz, akik egyszerűen a keresztény kiállás példáit keresik. Elcsépeltnek hangzó jelző, de a kötet valóban hiánypótló dokumentum; egy utolsó pillanatban megkezdett „gyűjtés” eredménye, amelynek célja, hogy nyolcvan-, kilencven-százéves (!) szemtanúkkal még elmondasson sokáig elmondhatatlannak hitt, szív mélyébe zárt történeteket, sorsfordító epizódokat. Ismert és kevésbé ismert arcok tűnnek fel a kötet fejezeteiben. Ami közös bennük: a hivatás, Krisztus szeretete és a próbatételek sora. Háború, államosítás, internálás, megfélemlítés, életveszély, titokban megtartott hittanórák, „civil munkák”, ávós kihallgatások és börtönbüntetés, kényszerű emigráció – majd újrakezdés, remény, hazatérés… „Megalázott és megszomorított” szerzetes-elbeszélők küzdöttek a megbélyegzettséggel, de kudarcot nem vallottak. Őrizték és életben tartották a tüzet. Folytatása következik…
(Őrizték a tüzet. Szerzetesek vallomásai – Új Ember Kiadó, 2010)
