– Az Aranyszájú Szent János által említett „angyali életet” egy magyarázója úgy értette, hogy ez azt jelenti: úgy élni, mint aki nem is létezik…
– Vagyis a szerzetes éljen az emberek között, de úgy, mint aki nem sokat törődik e világi megélhetésével, ügyes-bajos dolgokkal, ne merüljön el az e világi teendőkben. Manapság a szerzetességben két irányultság figyelhető meg. Az egyik, hogy életmódunkban is közelebb kellene kerülnünk a hétköznapi emberekhez. Jézus is egy falusi kétkezi munkás volt, nem pedig a néptől elkülönülő esszénus közösség tagja. Le kell bontanunk minden kialakult szokást, struktúrát, mindent, ami az egyszerű emberekkel való szolidaritásunkat, sorsközösség-vállalásunkat gátolja. A másik: tartsuk meg önállóságunkat, egy szerzetesközösségnek legyen világosan körülhatárolt identitása, életmódja, karizmája. Bárhogy is legyen, az a legfontosabb, hogy minden változtatás mögött a Lélek indítására való odafigyelés, valódi evangéliumi motiváció álljon.
– Számos rend létezik a katolikus egyházban. Hogyan lehet elkerülni azt, amit Timothy Radcliffe – aki éveken át a domonkos rend általános elöljárója volt – úgy fogalmazott meg, hogy egy szerzetesrend ne önmaga állandósítását tűzze ki végső célul?
– Sok szerzetesrend küzd létszámhiánnyal, a rendek elöregednek, alig van új jelentkező. Kísértést jelenthet számunkra a törekvés, hogy mindenáron hivatásokat szerezzünk, például úgy, hogy más országokból, más, hivatásokban bővelkedő földrészekről hozzunk ide fiatalokat. Először is tudnunk kell, hogy sok szerzetesrend szűnt már meg; a szerzetes intézményekre is érvényes az a törvény, hogy a kezdeti fellendülés, majd a virágzás korszaka után stagnálás vagy hanyatlás, sőt megszűnés jön. Egyetlen szerzetesrendnek sem ígérte meg Isten, hogy nem fog megszűnni. Az Atya az ő Fiát is engedte meghalni. Nagyon fontos, hogy mindig azt keressük, mi Isten szándéka velünk. Lehet, hogy a Lélek ma a kereszténység megélésének másfajta formáira indítja az emberek figyelmét. De az is fontos, hogy a szerzetesek mindig az egész egyházon, Isten népén belül helyezzék el magukat. Ferenc pápa a hivatások világnapjára írt üzenetében hangsúlyozza, hogy egyetlen hivatás sem önmagától születik, és egyik sem önmagáért él. Ahogyan az egyes keresztény, úgy egy szerzetesi közösség is mások szolgálatára kapja a karizmáját.
– Sokszor beszélünk arról, hogy Ferenc pápa személyében száznyolcvan év szünet után ismét egy szerzetes lett a pápa. Milyen hatással van ez valójában a katolikus szerzetességre?
– Azt hiszem, öröm és büszkeség tölt el minden szerzetest emiatt. Főleg annak örülünk, hogy Ferenc pápa hiteles, evangéliumi, jézusi ember. Nyilván a jezsuiták még büszkébbek. De nemcsak minket, szerzeteseket, vagy minket, keresztényeket nyűgöz le Ferenc pápa személyisége, hanem a más vallású vagy a nem hívő emberek millióit is. Ő valóban Jézus társa. Gyakran beszélünk arról, hogy a szerzetesnek prófétának kell lennie, vagy, ahogy Ferenc pápa mondja, evangéliumi próféciának. Sokszor mi, szerzetesek sem értjük, mit jelent ez, viszont ha valaki elkezdi figyelni őt, akkor megérti, mit jelent. Ő igazi próféta.
– Amikor a pápa tavaly november 29-én százhúsz férfi szerzetes elöljáróval találkozott, akkor azt tűzte ki célként a szerzetesek elé, hogy ébresszék fel a világot. Milyen szempontból „alszik” korunk társadalma, és mit jelent ez a felébresztés?
– Azt mondja Ferenc pápa: úgy kell élnünk a mindennapokban, ahogyan az az emberek számára nem megszokott. Úgy kell élnünk, hogy tetteink szúrják az emberek szemét. Ferenc pápa nem vette fel a pápai piros cipőt, s ezt azonnal észrevették az emberek. Kifizette a szállodai költségeit, s erre rögtön felfigyelt a világ. Bíboros testvéreivel együtt utazott a buszon, nem költözött be a pápai lakosztályba, első útja Lampedusa szigetére vezetett a bevándorlókhoz, maga vitte a táskáját a repülőtérre, s az emberek ezt mind látták. Amikor a szerzetes elöljárókhoz beszélt, kiemelte a nagylelkűséget, a lemondást, mások önzetlen szolgálatát, a vértanúságot. Azt mondja, úgy kell élnünk, hogy az emberek felkapják a fejüket: Mi történik itt? Hiszen ezek az emberek más értékek szerint élnek! Azt mondja, a szerzetességnek a vonzás útján kell hozzájárulnia az egyház növekedéséhez. Egyfajta kontraszttársadalomként kell élnünk. Mutassuk meg, hogy lehet másképpen is élni. Persze ugyanerre biztatja a fiatalokat is: hogy tudniillik a keresztény életet magas színvonalon éljék meg, merjenek olykor az árral szemben haladni.
– Valóban új kihívást jelent Ferenc pápa felszólítása, mely szerint ki kell menni a peremterületekre?
– Több szempontból is új kihívást jelent. Először is, peremterületekről nemcsak földrajzi, hanem egzisztenciális értelemben is beszélhetünk. Az egzisztenciális perifériák pedig nem mindig ugyanazok. Újabbak keletkeznek. Ferenc pápa arra biztat, hogy keressük meg azokat a területeket, ahol manapság leginkább szükséget szenvednek az emberek. Ez pedig azt jelenti, hogy mernünk kell otthagyni a megszokott intézményeinket, élettereinket. Másodszor: ez a felhívás nemcsak szerzeteseknek szól. Ferenc pápa felszólításában az az újdonság, hogy az egész egyházban kíván elérni egy evangelizáló, misszionáriusi fordulatot. Nemcsak a papság és a szerzetesség kapta az örömhirdetés feladatát, hanem minden keresztény. Az tehát az újdonság, hogy Ferenc pápa minden keresztényhez szól, és a papságot meg a szerzeteseket szépen a „helyükre teszi”, vagyis a fő kategória: Isten vándorló, hű népe.
– Ferenc pápa a szerzetesi elöljárók előtt azt is bejelentette, hogy 2015 a megszentelt élet éve lesz. Azon túl, hogy az egyház figyelme a szerzetességre irányul, milyen hatása lehet majd ennek?
– Talán érdemes pontosabban is megfogalmazni, mit értünk egyházon, amikor azt mondjuk, hogy az „egyház figyelme a szerzetességre irányul”. Érdemes az egyházon belül több csoportot is megemlíteni: a püspökökben, a papokban, papnövendékekben világosabbá válhat a szerzetesi életforma, a szerzetesi karizma különlegessége az egyházban. A férfi szerzetesek között sok a pap. A két hivatást mégsem szabad összekeverni. A pap fontos funkciót tölt be Isten népe körében (az ige, a közösség és a szentségek szolgálatával), erre rendelik, erre a tevékenységre kap felszentelést (ordinatio), míg a szerzetes az életformájával szolgál, őt magát vonja különlegesen magához Isten, így lesz megszentelt életű. A szülők is világosabb képet kaphatnak a szerzeteséletről, talán nem fogják annyira félteni gyermeküket, ha éppen a szerzetesség iránt érdeklődik. Biztosan sok fiatal szívét is megérinti majd az Úr, főleg olyanokét, akik még keresik a hivatásukat, élethivatásukat. A keresztények alaposabban megismerik majd a szerzetesélet változatos formáit, a sokféle szolgálatot. Maguknak a szerzeteseknek is biztosan sokat fog jelenteni az az év, a hálaadásnak, a megújulásnak, az „első szeretethez való visszatérésnek” (vö. Jel 2,4) az éve lesz. Mivel Ferenc pápára az egész világ figyel, a keresztény szerzetességre is az egész világ fog figyelni. A világ pedig arra a hitelességre szomjazik, azt a hitelességet várja tőlünk is, mint Ferenc pápától; hálásak lehetünk majd a világnak ezért a ránk irányuló figyelméért, mert a legjobbat, a megtérésre, a hitelességre, a változtatásra való őszinte készséget válthatja ki belőlünk.
