– Figyelmeztetheti-e diszkréten egyik keresztény (keresztyén) a másikat, ha úgy érzékeli, baj van a társa látásával? Vagy inkább kötelessége felhívni a figyelmét erre?
– Igen, de amikor figyelmeztetjük a másikat, akkor általában nem a legfontosabb kérdésre keressük a választ, hanem a „tetszik, vagy nem tetszik?”, és a „hozzánk tartozik-e az illető, vagy nem, a mi oldalunkon áll, vagy sem?”– alapállásból indítjuk feddő, figyelmeztető szavainkat. Így azután nem érjük el a célunkat, mert legtöbbször önigazolásba, vádaskodásba csúszik a beszélgetés.
A legfontosabb kérdés mindig ugyanaz: „Vajon igaz-e, amit a másik mond, képvisel?” Mert ha igaz, akkor Aquinói Szent Tamás szerint a Szentlélektől van, akár jobbról, akár balról, akár liberális, akár konzervatív oldalról hangzottak el a szavai. A „vajon igaz-e?” kérdésre csak azok keresik a választ, akik szolgálni akarják az igazságot. Ők csupán felajánlják az igazságot, míg egyesek kisajátítják, és másokat lenyomni, mások fölött uralkodni akarnak. Ezért nem hallgatnak rájuk sem az egyházban, sem a társadalomban.
– Mi van akkor, ha a figyelmeztetésre a közismert szólás a válasz: te csak hallgass, hiszen míg más szemében a szálkát is meglátod, a magadéban a gerendát sem veszed észre?
– Ha ezt nekem mondanák, elhallgatnék, és elgondolkodnék, igaz-e, amit a másik állít. Nemcsak a gondolataimra figyelnék, hanem a szívemre is. Vajon kimozdul-e valamelyik irányba? Abból megtudhatom, hogyan is állok. Ha érzékenyen érintene ez a kritika, az azt jelentené, eltaláltak, vagyis fáj az igazság. Ha pedig örülnék, hogy figyelmeztettek, akkor van esélyem a változásra. Mindkét esetben szükségem van Jézusra, az orvosra! Amennyiben nem érinti a belső békémet ez a megjegyzés, akkor szabad vagyok arra, hogy szolgáljam az igaz- ságot az adott helyzetben.
– Mit tehetünk azért, hogy ne legyünk szálkák más szemében? Adódhatnak olyan helyzetek, időszakok, amikor kimondva-kimondatlanul is ezt érezzük a másik fél részéről, és szeretnénk megszüntetni a konfliktusforrást. Imádkozzunk kitartóan, s gyakoroljuk a felebaráti, illetve az ellenségszeretetet?
– Mindannyian felelősek vagyunk a bennünk és a körülöttünk jelen lévő rosszért. Adósai vagyunk az egyháznak és a világnak is, mert nem adjuk tovább azt a rengeteg szeretetet, amit Istentől naponta kapunk a szentségekben, a szentmisében, a szentáldozásban és a szentgyónásban. A rosszat csak jóval lehet legyőzni. Amikor ezt belátjuk, van esélyünk az igazi bűnbánatra és az adósságunk törlesztésére. Mindenkinek sebzett a bűnösökkel és a mássággal való kapcsolata, mert magunkban és másokban sem tudjuk szétválasztani a bűnt és a bűnöst. A bűnöst szeretnünk kell, a bűnt pedig kivetni magunkból. Mi azonban az irgalom edényei helyett sokkal inkább a harag edényei maradunk, akár minket tesznek az ítélkezés céltáblájává, akár mi tesszük ezt másokkal. Minden konfliktus forrása a bennünk jelen lévő megosztottság. Jézus, azáltal, hogy bennünk él, együtt és egységben szereti a bennünk lévő bűnöst és a bennünk élő szentet. Az ima, a megbocsátás és az ellenségszeretet gyakorlása mellett legalább annyira fontos, hogy elfogadjuk jelenlétének ezt a titkát, és kiengesztelődjünk önmagunkkal. Érezzük végre jól magunkat a bőrünkben! Igen, bűnösként is, ami természetesen nem a bűneinkbe való beletörődést jelenti. A valóságunk elfogadásának és szeretetének egyenes következménye, hogy készek leszünk kiengesztelődni másokkal, megengedve nekik, hogy bűnös létükre egy levegőt szívjanak velünk.
– Miként lehet meghatározni azt a vékony mezsgyét, amelyen egy-egy kijelentésünk még vélemény, álláspont, s nem ítélkezés?
– „Ne ítélkezz!” (Mt 7,1) – kéri Jézus. „De hát ítéleteket hoznunk kell, nem?” – válaszoljuk neki, hiszen nem tagadhatjuk meg a józan eszünket. Igen, ez így van, de elfelejtjük, hogy nem az értelmünk az egyetlen, amivel felfogjuk a valóságot. Az értelmünk áldás, de egyszersmind átok is lehet, például akkor, amikor nem vagyunk képesek elmozdulni a nézőpontunkról. Amikor rögeszmések vagy kényszeresek vagyunk, valóban veszélyes ellenséggé válhatunk. Mi az, amivel legalább olyan jól felfoghatjuk a valóságot, mint az értelmünkkel? – kérdezhetnénk. Az ima, az elmélkedés, a szemlélődés által lehetővé válik, hogy a szívünkkel és a Szentlélekkel is lássunk, és más dolgokat is észrevegyünk. Ez segít abban is, hogy felismerjük azt a vékony mezsgyét, amely az értelem számára rejtve marad. Segít meghúzni a határt az ítélkezés és a véleményalkotás között.
– Az ítélkezés, az irigység, a féltékenység és még rengeteg más bűn egyidős az emberiséggel. A Kőrösiné Merkl Hildával és Magyar Balázzsal közösen írt, A pap és a nő című könyvükben sorra veszik Jézus találkozásait az asszonyokkal, így a házasságtörő asszony esetét is elemzik. A vádlók sorra hagyják el a helyszínt, miután Jézus tükröt tartott: „Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!” – mondta, s vigasztalásul az asszonyt így engedte el: „Menj, és többé ne vétkezzél!” Ideig-óráig talán sikerül is bűntelenül élnünk, de rendre visszacsúszunk. Az ítélkezés sem kivétel ez alól…
– A házasságtörő nővel való gyönyörű találkozásban Jézus válaszol egy ritkán feltett vagy inkább elhallgatott kérdésünkre: „Te mit mondasz?” Félünk megkérdezni őt, mert nem hajlandó igazolni az ítélkezéseinket, az irigységünket, a féltékenységünket, és nem áll a mi oldalunkra. Amíg csak azt kérdezzük: mit mond a média – bármelyik oldalon –, addig nem jutunk el a legfontosabb kérdésig: „Mit mondasz te?” Amíg ítélkezünk és gyűlölködünk, addig ölünk és öletünk, szintén Gyökössy Endre szójátékára gondolva: „A gyűlölet: harag, ami össze – gyűl(t) – öl – (ö)let.” Öljük azt, akire kiöntjük a haragot, és öletünk, mert a bennünk lévő harag belülről pusztít bennünket, mint ahogyan a sósav marja az edényt, amelyben tárolják. Még mindig nem értjük, hogy Isten országának tagjaiként nem engedhetjük meg magunknak a gyűlölködést. Sem az egyházunkban lebukott bűnösök (pedofilok, házasságtörők), sem a másképpen gondolkodók (tradicionalisták és modernisták), sem a másként cselekvők iránt nem lehetünk gyűlölettel, ahogyan az egyházon kívül lévőket és az ellenségnek kikiáltottakat sem gyűlölhetjük. Jézus evangéliuma belső átalakulásra hív. Nem ítél el bennünket, de azt kéri, ne vétkezzünk többé.
– Pilinszky azt írja: „Mi, emberek szeretetre kapunk meghívást, és nem ítélkezésre. Persze megkreálni élő és alakuló emberi sorsokból már most és a mi számunkra valamiféle végítéletpótló hierarchiáját kárhozottaknak és üdvözülteknek – nagy kísértés, talán a legnagyobb. Viszont saját bűnünkkel szembesülni: nehéz, talán a legnehezebb és a leggyötrelmesebb…” Miként védekezhetünk e gyakori bűn ellen?
– Csend és figyelem befelé – fölfelé – kifelé! Jézus gyakori csendes elvonulása példaadó. „Van eledelem, amiről ti nem tudtok” – mondja tanítványainak. Ez pedig az Atya akaratának megtétele. Ahhoz, hogy hallhatóvá váljon számunkra a szeretet halk hangja, a Szentléleké, aki az Atya akaratát közvetíti, először el kell hallgatnunk. A csendből született szónak mindig ereje van, mert szembesít!
– A legnagyobb elszántság és jó szándék mellett az ellenoldal is folyamatosan teszi a dolgát. Hogyan verhetjük vissza álnok próbálkozásait? Meggyőződésem, hogy ítélkezéseink jelentős hányada mögött a „hitető” áll, a diabolosz, akinek a megosztás, a káosz előidézése a leghőbb vágya. A gyógyulás folyamatában a bűnbocsánat szentségén kívül miként van jelen Isten?
– „Ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal el, egyedül marad” (Jn 12,24) – olvashatjuk a Szentírásban. Jézus ezt az utat járja végig velünk, és arra hív, hogy ismerjük fel és öleljük át Isten szenvedésének titkát a saját valóságunkban. Mert „a valóság Krisztusban van” (Kol 2,17), és az életünk keresztségünk óta minden rezdülésével, bűnével „Krisztussal az Istenben van elrejtve” (Kol 3,3). Akik nem ismerik az Istenben elrejtett élet biztonságát, azok a „vádlóra” hallgatva kirekesztenek, megbélyegeznek, üldöznek és büntetnek. Akik Istenre bízzák magukat, azok tudják, hogy az élet nem róluk szól, hanem Istenről, vagyis végső soron a szeretetről. Isten örök jelen. Aki ezt felfedezi, az eljutott az igazi szemlélődésig, a szentségimádásban megélt jelenléttől a Krisztusban elrejtett élet ajándékáig. A Szentlélek pedig majd segít, hogy ne meneküljünk el az ellentmondásokkal terhes valóságunk elől, hanem készek legyünk gyakorolni az együttérzést és az irgalmat, magunk és mások iránt is.
– Ez meglehetősen emberformáló, lélekedző feladat, amely könnyen felemészti türelemtartalékainkat. Nem véletlenül tartják azt: kereszténynek lenni nem könnyű. Úgy fogalmazott az egyik adventi homíliájában, hogy a legnagyobb ajándékot az jelentené, ha az új esztendőben érezné a hívek egységét…
– Rendkívül fontosnak tartom a családok, a házaspárok egységét, valamint az evangelizáció megújulását. Ennek elősegítése az egyik legégetőbb feladat az előttünk álló évben. Ahhoz, hogy evangelizálhassuk az egyházat és az egyházon kívülieket, előbb magunkat kell megreformálnunk. Elhatározásainkban Isten országát, az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznünk. Ennek kiindulópontja mindig ugyanaz: megtérés az énből Istenhez, vagyis az önmegtagadás, a böjt. Annak érdekében, hogy megújulhassunk, azaz önmagunk helyett Istent válasszuk, az év elejétől háromhetes böjtre hívtam a testvéreket. Mindenki szabadon eldönthette, miről, hány alkalommal és milyen formában mond le, vagyis böjtöl. Én csupán azt szerettem volna, hogy a vállalt böjtnek közös célja legyen az evangelizáció megújítása, a házasságok és a családok egységének erősítése egyházközségünkben. Nagy öröm számomra, hogy száznegyvenegyen készek voltak komoly önmegtagadásra, igazi böjtre vállalkozni e cél érdekében. Vállalásuk gyümölcsei pedig már a böjt megkezdése előtt megmutatkoztak.
Fotó: Kovács Tibor
