Az is igaz, hogy a múlt feltárása közben nagy a kísértés, hogy minden eddigi ismeretet megkérdőjelezve álljon valaki a nyilvánosság elé, ezzel hívva fel a figyelmet magára és művére. Nem hiszem, hogy tisztem volna az után kutatni, vajon mi indította Erdélyi Pétert a Doni tükör (2003) című dokumentumfilm leforgatására. A cél viszont már a film elején kiderül: a magyar katonák által elkövetett visszaéléseket szeretné megmutatni, méghozzá úgy, hogy felkutatja azokat a helyi lakosokat, akik még emlékeznek erre az időszakra.
Tény, hogy a stáb mindent megtesz annak érdekében, hogy előhalásszon egykori atrocitásokra, túlkapásokra és kegyetlenkedésekre utaló jeleket. Talál is olyan nyilatkozókat, akik belekezdenek egy-egy történetbe. Hallunk sok mindenről, ám a filmet nézve furcsa jelenségre leszünk figyelmesek. Valahogy nem kerül elő semmi olyan konkrét esemény, amely egyértelműen bizonyítaná a magyar katonák visszaéléseit. Sőt! Bármekkora erőfeszítést is tesznek, a kép egyre homályosabb lesz. Megtámadták a magyar katonák a falut – állítja valaki. De egy szakértő hozzáteszi, hogy a partizánok a falvakban kerestek menedéket. Ráadásul az is nyilvánvalóvá lesz, hogy a civil lakosság egyáltalán nem tudott különbséget tenni az egyenruhák között, a szemtanú visszakérdezés után nem tudta megmondani, hogy németekről vagy másokról beszél-e. Egy újságíró azt is elmondja, hogy a magyaroknak a hadifoglyokkal volt problémájuk, a polgári lakosságot alapvetően nem bántották. Egy rudkinói lakos arról beszél, hogy a magyarok mindig csak kértek.
Valószínűleg a film készítői is érezték a végén, hogy a felvonultatott „tények” önmagukban semmire sem jók. Ezért hallunk folyamatosan egy kommentátort, aki értelmezni próbálja az eseményeket. Ám még ez sem elég, hiszen van olyan nyilatkozó, akinek a szavait a hozzáfűzött megjegyzéssel sem lehet az ellenkezőjére fordítani. Ezért kerülnek elő végül Ungváry Krisztián történész és a rendező magyarázatai, amelyekkel megpróbálnak eleget tenni a kitűzött célnak, mondhatjuk, kevés sikerrel.
Különösen tanulságos, ha összevetjük ezt a filmet Litauszki János és Hatos Gyula „Ott a messzi Donnál…” című dokumentumfilmjével. Ennek alkotói nem utaztak több száz kilométert, mégis higgadtan, a tényeket szem előtt tartva beszélnek a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról. Az ott megszólalók valóban tükröt tartanak, és abban valahogy ugyanaz látszik, mint amit nagyapáink meséltek 1943 telének szörnyű napjairól. Van úgy, hogy a történelem és az emlékezet egybeesik.
