A nagy szépség Róma-film, de nem a hagyományos értelemben. A város itt az örökös pusztulás és a barokkosan burjánzó élet szimbóluma. A gyönyörű képek nem az ismert épületeket, közhelyeket mutatják. A filmben egyetlen római szimbólum kapott hangsúlyos helyet: a Colosseum, s nem véletlenül.
A történetben a kiábrándultan őszinte főszereplő, Jep Gambardella (Toni Servillo) néhány napját kísérhetjük végig. Jep hatvanötödik születésnapját ünnepli az olasz felső tízezer egyik harsány partiján: vállalkozók, művészek, kiöregedett tévé sztárok között. Végtelenül felszínes, szinte a pogány Rómát idéző szórakozások világa ez, ahol az üres csevejekből sincs hiány. Jep egyébként egész életében egyetlen sikeres könyvet írt, de annak is már negyven éve. Újságíróként éli napjait. Sznoboknak ír sznobokról. Közben remekül szórakozik, és persze jól is keres. Céltalan élete sötét bugyraiba is belelátunk. S noha életét nem éppen az erkölcs szabályai határozzák meg, rokonszenves figura.
Sorrentino ügyesen hömpölygeti történetét. A nagy dorbézolások közé beszúr néhány valódi tragédiát is, de főként azért, hogy a megrendülést rögtön cinizmussal ellensúlyozhassa. Közben gyönyörű képeket láthatunk az Örök Városról. A szemünk előtt lüktet Róma: az antik, a modern, a pogány, a keresztény, a hétköznapi, az ünnepi. A történet pedig csak halad a teljes és végső kiábrándulás felé. Vagy mégsem.
A nagy szépség minden dekadenciájának ellenére nem csupán pazar cirkuszi mutatvány. A filmben képileg és zeneileg is végig váltakozik a szent és a profán. A gyönyörű látványhoz a rendező a mai, klasszikus (szent) zene leg szebb műveiből válogatott: Arvo Pärt, a Kronos Quartet, David Lang, John Tavener, Maya Beiser csodálatosan szép muzsikái csendülnek fel benne. Az utolsó képeken megjelenő, Teréz anya-szerű szerzetesnő egyszerű igazsága pedig végképp megemeli a történetet. Igaz, aki a lezárás után erkölcsi tanmeseként szeretné értelmezni a filmet, az valószínűleg rossz nyomon jár. Paolo Sorrentino remekműve határtalanul több annál.
