A keleti kereszténység karácsonyi ikonja megadja a választ. Az ikon mindig a hitet festi le, nem egyszerűen a történelmi eseményt akarja ábrázolni. Közepén egy sötét barlangot látunk, abba születik bele a Messiás. A Megváltó a sötétbe születik bele. A sötét jelenti a fény hiányát, fogyatékosságunkat, de bűneinket, tudatos sötétségünket is. Jelenti a személyem belső sötétségét, de olykor a családunk állapotát, a társadalom, a gazdaság, a kultúra, az egyház állapotát is. A fényre, a tőlünk nagyobb igazságra rászorul teremtett, fogyatékos és bűnös mivoltunk. Szükségünk van rá személyesen és közösségként is. A sötétben ugyanis képtelenek vagyunk tájékozódni, sokat tévedünk, sebeket ejtünk és kapunk, nem tudunk legjobb erőink szerint élni, lógnak a sasszárnyaink. A lelki mélyponton mindenkinek sötét gondolatok örvénylenek a fejében, agresszív, bűnös, elvtelen, öngyilkos „megoldások”, amelyeket a kiúttalanságban, a sarokba szorított élethelyzetben nem lehet egykönnyen elfelejteni. Rászorulunk a megvilágosításra, az iránymutatásra, a fényre, az erőre. Ez a lelki pokol. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy a Megváltó ebbe a lelki pokolba is képes megszületni. A Megváltó oda is eljön, ahol sötét van. Ez az evangélium, az örömhír: bármilyen sötétség is van bennem és körülöttem, bármilyen sivár istállót kínálok is, ha akar, meg tud születni a kisded. Az istenit nem lehet feltartóztatni sem fogyatékosságaimmal, sem bűneimmel. Elszántan értem jön.
Nem az érdemeim szerint látogat meg. Nem az enyém az első lépés, hanem a nagyvonalúságé, a megelőlegezett szereteté. S pont ezt kell eltanulnunk: akkor is szeretni, esélyt adni, amikor még nem érdemli meg a másik, amikor még nem bizonyított. Nem azért szeretni őt, mert jó, hanem azért szeretni, hogy jobb legyen. Istent nem tudjuk megérdemelni vagy kierőszakolni – de Anthony Bloom atya szerint nem tudjuk feltartóztatni vagy elűzni sem. Megérzi ezt az ember, amikor egyszer csak „minden alap nélkül” elkezd remélni. Nem tudja pontosan, hogyan lesz tovább, miként oldja meg a gondokat, nem tudja, hogyan fizeti meg a bűnei árát, csak egyszerűen elkezd remélni. Tudja, hogy van tovább, és nem akar még súlyosabb bűnöket elkövetni. Ez a gyönge remény a gyönge Kisded. Majd ebből lesz erős életvezetés, de egyelőre a remény az alap – s ez a legfontosabb. Amikor ezt a reményt megkapjuk, megérezzük, hogy nem fogunk elveszni, van hogyan tovább. S akkor pontosan tudjuk azt is, hogy ez ajándék. A sötétben a reményt ajándékba kapjuk – s lám, tudunk emberségesen viselkedni az ilyen helyzetben is.
Kinek van tehát jó karácsonya? Más szemszögből kell nézni a kérdést. Nem alulról, hanem Isten nézőpontjából. Sikerülhet „pompásan” egy karácsonyi ünnepsor, de ha szeretet nincs benne, akkor az egész egy színjáték. S a fordítottja is igaz: lehet, hogy sok minden nincs meg a „tökéletes karácsony kellékeiből”, de ha megnyitjuk a szívünket a Megváltó előtt, akkor meg tud érinteni a sötétben is – és akkor jó karácsonyunk lesz. Akinek volt már rettenetesen elrontott karácsonyi ünnepe, az azon a karácsonyon talán többet megértett az ünnep igazságából, mint a sok „kellemes” ünnepléskor. Ilyenkor élhetjük csak át igazán mélyen: akkor is megszületett, ha semmi sincs rendben, ha hatalmas sötétség uralkodik bennem vagy a családomban, az egyházamban, az országomban. Akkor is ünnep van, ha minden emberi elromlott. Jó karácsonya mindenkinek lehet, aki belátja, hogy rá van utalva a Megváltóra, felfogja személyes és közösségi homályait, sötétségeit, s aki engedi őt szívében megszületni. A jó karácsony nem az emberi kellékektől függ, hanem attól: megnyílik-e a szív a szeretetre.
A szerző görögkatolikus lelkész
