Chagall finom lírai szürrealizmusa, mélyről forrásozó gazdag fantáziája már ifjúkoromban magával ragadott. Konyorcsik János szobrász tanárunk a Kisképzőben mindig azt mondta nekünk, hogy az alkotáshoz bátorság és őszinteség is kell. Igaza volt. Vállaljuk, amit festünk vagy mintázunk! Chagall egyedi, intim világot teremtett. Nem utánozta, hanem élményei alapján, személyiségén átszűrve újraalkotta a természetet. Nem félt megváltoztatni a dimenziókat a mondanivaló kedvéért, képein minden mozog, figurái mintha a súlytalanság állapotában lennének. Sok esetben a föld fölött lebegnek, szinte repülnek, mint a testetlen angyalok. Mindez megfigyelhető a Vörös ló című képén is: a sötét falusi éjszakában vágtat keresztül a ló, bal kezében (tényleg abban) gyertyát tart, hátán talán egy artista homorít, jobbra fenn feltűnik egy hegedűjét pengető alak, alul pedig egy mennyasszony és vőlegénye öleli egymást szelíden. A falu, a szülőföld emlékezete hatja át a képet. Minden csupa mozgás, lendület.
Chagall képein erőteljes, hovatovább vad színek jelennek meg. A Kék táj című 1947-ben készült festményén szinte már brutálisan szembetűnő kékség uralja a vásznat. A halat formázó fehér holdon és egy virágcsokron kívül minden kékben úszik. Lenyűgöző a kép hangulata, atmoszférája.
Chagall hívő lélek volt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy milyen sokszor választotta képei témájául a Bibliát. Ó- és újszövetségi jelenetek egyaránt megjelennek művein. Tollrajzain és festményein nagyon sokszor ábrázolt rabbikat. A vállán súlyos batyut cipelő bolygó zsidó – jiddis nyelven luftmensch –, a városról városra járó szegény csavargó archetipikus alakja nagyon sokszor szerepel alkotásain. Ő egyfelől a remény jelképe, másfelől egy olyan világra utal, amely már érzi a változás vészjósló előszelét. A kiállítás legjelentősebb darabja az 1964-ben készült, Élet című rendkívül nagy méretű festmény. Chagalltól korábban sem állt távol a monumentalitás, hiszen nemegyszer festette meg templomok üvegablakait vagy középületek freskóit. De ilyen méretű vászonra festett olajképe csak egy van. E mű Chagall addigi élettörténetét összegzi. Személyes élmények, a zsidó nép története, múlt és jelen mutatkozik meg rajta. Érdekessége, hogy jobbról balra és föntről lefelé követhetjük a történetet, ahogyan a héber szövegek íródnak. Chagall több mint nyolcvan figurát vonultatott fel a különböző történelmi korszakokból. A Keresztre feszítés sárgában című festményén összekapcsolódik a judaizmus és a kereszténység eszköz- és fogalomtára. Balra a tóra, jobbra pedig a keresztre feszített Krisztus alakja helyezkedik el.
Chagall írja egyik feljegyzésében: „Ahogy öregszem, egyre világosabban látom, mennyire nevetséges mindaz, amit nem önmagáért, szívvel-lélekkel, szeretetből csinál az ember.”
Ámos Imrének, akit a magyar Chagallnak is szoktak nevezni, sokkal rövidebb életet adott a sors. Míg Chagall képei melankolikus hangulatukkal együtt is egyfajta optimizmust sugallnak, addig Ámos életműve az erőszakos halált, a reménytelenséget ábrázolja. Az ő képein nem az arcok vagy az egyén a meghatározó, hanem az atmoszféra, a környezet hat ránk. Nála is állandó motívum a gyertya és a fekete óra, amelyek itt az elmúlás szimbólumai. Ő direktben fogalmaz: Háború című képén vérző halottak, szenvedő emberek láthatók. A kiállítás különlegessége a Szolnoki vázlatkönyv, amelynek tollrajzait kivetítve is megnézhetjük. Drámai a párhuzam Radnóti Miklós Bori notesze és Ámos vázlatkönyve között. Mindegyik egy életút végső stációjának szülötte.
Ámos Imre nemcsak jelentős festő, de költő, író is volt. Egyik versében ezt írja: „Bogáncsok között / levetett sarukkal / Ruhámat megtépve / ülök réveteg / Ősi népeknek bús / ivadéka / Átkokat hordozok / és áldást cipelek.”
(A Chagall – Háború és béke között, illetve az Ámos Imre, a „magyar Chagall” – A háború örvényében 1937–1944 című kiállítások 2014. január 5-éig láthatók a Magyar Nemzeti Galériában.)
„A festészetet választottam… (…) az volt számomra az ablak, amelyen keresztül bármikor kirepülhettem, át, egy másik világba.” Chagall e mondatával nyilván saját fantáziavilágára gondolt, azonban a gyakorlatban számára Párizs volt a másik világ, ahol kiteljesedhetett. Amikor Ámos Imre és Anna Margit 1937-ben meglátogatták az akkor már világhírű alkotót párizsi lakásában, biztatta őket, maradjanak a francia fővárosban. Ott lehet igazán alkotni – lelkesítette a Magyarországról érkezett vendégeket. De ők másképp döntöttek, és hazatértek. Alakulhatott volna máshogy is tragikus sorsuk…
Párizs mindig is a szabadság szimbóluma volt, a művészetek hona. Aki tehetséggel volt megáldva, és jó kapcsolatokat tudott kiépíteni a kortársakkal, joggal reménykedhetett sikeresebb jövőben. Azonban jól tudjuk: a tehetség nem mindig elég a sikerhez, ahhoz jó természet és nagy adag szerencse is kell. Például Van Gogh egyetlen képet sem adott el életében… Jóval a halála után érkezett meg a kései elismerés. Nem véletlenül nevezik a művészet mártírjának.
Chagall hosszú életet kapott Teremtőjétől, kilencvennyolc évébe a hagyományos táblaképfestészettől a monumentális méretű munkákig sok minden belefért. A franciaországi Metz katedrálisa és az ENSZ-palota épületéhez egyaránt készített üvegablakokat. A legszebbeket talán a reimsi Notre-Dame számára alkotta. Emlékezéseiben ezt írja: „Szeretem az egyszerű embereket, szeretem az igazságot, az őszinteséget. Szeretem az Istent. A művészetben is az igazságot és az őszinteséget keresem és akarom visszaadni. Irtózom a mesterkéltségtől… ha adok valamit, önmagamat adom.”
Egyik legjelentősebb faliképe a párizsi Operaház mennyezetén látható. Az akkori kulturális miniszter, az író André Malraux rendelte meg tőle e nagyméretű, kör alakú kompozíciót, mely 1964-ben készült el. A művész két évig dolgozott rajta. Gazdag, színes forgataggal, kedves, vidám, szerethető figurákkal népesítette be, felidézve Párizs jellegzetes tereit, épületeit.
Chagall manapság is az egyik legnépszerűbb modern kori festő. Talán nem véletlenül: színgazdagsága, optimizmusa hamar átragad a nézőre. Minden munkájából sugárzik az élet igenlése, a kapott talentumok kiteljesítése és jóra fordítása.
