Az uruguayi Plá alkotásának története napjainkban játszódik. Egy latin-amerikai nagyváros gazdag lakói egy fallal körülvett övezeten belül élnek, saját törvényekkel és természetesen elektromos biztonsági rendszerrel. Egy nap az áramszünetet kihasználva három fiatal jut át a falon. Kettőt azonnal lelőnek, egyikük viszont elrejtőzik. A lakók azonnal hajtóvadászatot indítanak a csavargó elfogására. A fiúnak azonban váratlan segítsége akad egy kamasz személyében.
Blomkamp filmjében már nem elég a fal a különböző társadalmi osztályok szétválasztásához. Az egész földet elborítja ugyanis a szegénység és a nyomor, ezért a tehetősek el is költöznek róla. Persze nem messze, csak egy Elysium nevű hatalmas űrbázisra, ahol a lakók körülbelül úgy élnek, mint mondjuk manapság a miamibéli gazdagok. Max (Matt Damon) a bolygón tengeti nyomorúságos életét egészen addig, amíg halálos dózisú sugárzást nem kap a munkahelyén. Nincs más választása, el kell jutnia Elysiumra, ahol egy különleges eszköz segítségével meg tudna gyógyulni.
A dél-afrikai rendező óriási feltűnést és sikert aratott 2009-es, District 9 című sci-fijével. Sok minden mellett azért tudta elérni ezt a hatást, mert a mai problémákat futurisztikus környezetbe helyezte. Az így keletkezett sajátos távolság egyrészt árnyalttá tette a képet, másrészt lehetőséget adott arra is, hogy ironikus látásmódján nevetni merjünk. Az Elysium technikailag még jobb lett, ám azt a frissességet, amelyet a megelőző filmnél éreztünk, nem lehetett tapasztalni. Blomkamp egész egyszerűen túlvállalta magát. Azt hitte, egyszerre beszélhet a politika korruptságáról, az önfeláldozásról és a szegény–gazdag feszültség okozta tragédiákról. Mindezt persze sokkal nagyobb brutalitással bemutatva, mint amit a District 9-ben láthattunk.
Plá rendelkezésére nem állt annyi pénz, mint amennyiből Blomkamp filmje készült. Nem is volt rá szüksége, mint ahogyan sztárokra sem (az Elysium másik főszereplője Jodie Foster). Mégis mélyebbre tud menni a probléma bemutatásával. A harci jelenetek és bunyók helyett valódi tragédiát láthatunk. Megmutatja, hogyan veszi észre az egymástól – legalábbis ami a szociális helyzetet illeti – fényévnyi távolságra élő két kamasz fiú a másikban a megszólítható kortársat. De az is felér egy szociálpszichológiai tanulmánnyal, ahogy feltárul előttünk az elzárkózott élet személyiségromboló hatása.
Blomkamp „kerítése” egy egész űrnyi, Plá fala csak néhány méter. Mégis ez utóbbi mutatja meg nekünk igazán, hogyan bontsuk le azt a szögesdrótot, amelyet lelkünk mélyén építünk napról napra.
