Míg az Atyára és a Fiúra vonatkozó hitünk sajátos tartalmakat is hordoz (azt a módot, ahogyan a teremtésben és az üdvtörténetben kinyilatkoztatták magukat), addig a Szentlélekkel kapcsolatban nem annyira hittartalom megvallásáról van szó, hanem sokkal inkább egy eleven vallomásról: ő az az isteni személy, akinek működése, tevékenykedése, hatékony ereje körülvesz bennünket. A Szentírás alapján a Szentlélekről nem tudunk annyit, mint az Atyáról és a Fiúról – ugyanakkor ő az, aki által hitünk van, aki minden kegyelmet kioszt, akinek révén egyáltalán bármit is tudhatunk a két másik isteni személyről. Ő a közöttünk, a mi emberi valóságunkban fújó isteni szél (vö. Jn 3,8).
A nícea–konstantinápolyi hitvallás már bővebben fogalmaz, s a Szentléleknek ezt a hatékony és szüntelen jelenlétét ekként ragadja meg: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben.” Ez az éltetés- éltetettség a hívő embernek legcsodálatosabb tapasztalata kell, hogy legyen. Gabriel Marcel, a nagy francia bölcselő mondta: „Több vagyok, mint az életem.” A keresztény ember számára ez a zseniális meglátás éppen a Lélek általi éltetettségünk biztos tudatában válik megragadhatóvá.
Az éltető Lélek gondolata már az Ószövetségben felmerül, ahol ezt olvassuk: „Minden teremtményed szolgáljon neked! Mert szóltál és lettek, elküldted lelkedet és létrejöttek – szavadnak nem állhat ellen senki” (Jud 16,14). A zsoltáros pedig így énekel: „Ha elrejted arcodat, félelem szállja meg őket (a teremtményeket). Ha megvonod éltető erődet, elpusztulnak és a porba térnek. Ám ha kiárasztod lelkedet, fölébrednek, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,29– 30). Ugyan a zsidóság – mivel nem jutott el a szentháromságos hitre – itt az „Isten lelkét” úgy értelmezi, mint az Úr hatalmas és teremtő-megtartó erőmegnyilvánulását, krisztusi hitünkben mégis azt mondhatjuk, hogy itt már rejtve a Szentlélek mutatkozik meg szemeink előtt. Az ő cselekvése révén túlnövünk emberi korlátainkon, gátjainkon, még törékeny létünk végső határán, a fizikai halálon is. Szent Pál figyelmeztet: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,19). A Lélek birtokba vesz bennünket. Nem mi választjuk ki az Istent, akiben hinni akarunk, hanem ő választja ki azokat, akiknek megadja a hit ajándékát.
Ez a hit pedig a Szentlélekben érkezik el az emberi lélekbe: „Aki Isten Lelke által szól, az egy sem mondja: »Átkozott legyen Jézus.« De azt sem mondhatja senki: »Jézus az Úr«, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3). Ez a hit – élet. János apostol írja: „Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). A Szentírás, az evangélium írott könyvei, minden, amit a hitünkben megvallunk, a Lélek erőterében válik végső bizonyossággá számunkra, s ez a hit életet ad. Életet, amely több mint az életünk.
