Közben megismerkedtem egy lánnyal, három évig jártunk, de szakított velem, és elutazott néhány hónapra Kenyába. Többször szakítottam vele én is, nem volt már egészséges a kapcsolatunk, de nem tudtam kilépni belőle, féltem, hogy egyedül maradok. S ekkor én éppen nem akartam szakítani, úgyhogy nagyon magam alatt voltam, és elkezdtem imádkozni azért, hogy ha visszatér, újra összejöjjünk. Csak emiatt jártam misére, mondtam a rózsafüzért. Egyszer azonban beszélgettem az egyik nővéremmel, aki azt mondta: „Barnabás, miért nem próbálsz meg azért imádkozni, hogy megkapd a kegyelmet, hogy azt tudd tenni, amit Isten szeretne? Mert ha azt teszed, biztos, hogy boldog leszel, még ha nem is ez a lány a te utad.” Erősködtem, hogy márpedig én tudom, mi a jó nekem, de azért megfogadtam a tanácsát, és így szóltam Istenhez: „Tudod, mit szeretnék, de legyen úgy, ahogy akarod.”
– Valóban így gondoltad, vagy csak úgy mondtad?
– Csak úgy mondtam, képtelen voltam így érezni, de Istennek ez is elég volt, hisz még azon a héten elküldte hozzám Vanessát, az egyik magyarországi shalomos misszionáriust. Mise után épp oldoztam el a biciklimet, amikor kiáltást hallottam a hátam mögül. Ő volt az, a templomban látott meg. Odajött hozzám, és beszélni kezdett magáról, a közösségről, aztán elhívott az imacsoportba. Elmentem, de nagyon nem tetszett az a stílus, ahogyan ott imádkoztak… Hogy közben táncoltak, és a magasba emelték a kezüket… Mondtam, hogy én ezt soha nem tudnám csinálni. Ám a brazilokat megszerettem, ezért nem akartam otthagyni a közösséget.
Amikor a barátnőm visszajött Kenyából, reménykedtem, hogy újrakezdhetjük, ő azonban nem akarta. Ekkor elhatároztam, hogy én is elmegyek külföldre: felejteni, és megmutatni, hogy én is megtehetem ezt. Egyszer az egyik misszionárius említette, hogy ha szeretném jobban megismerni a közösséget, elutazhatok Brazíliába. Rákérdeztem, tényleg így van-e, és mondta, hogy persze, úgyhogy intézni kezdtük az utat. Három hónapot kellett várnom a vízumra, és ezalatt részt vettem egy shalomos lelkigyakorlaton. Ott történt a fordulat. Nem kezdtem el nyelveken szólni vagy ilyesmi, de elindult bennem valami. Hatalmas vágy fogott el, hogy misére menjek, imádkozzak, és mindennap olvassam a Bibliát. Onnantól kezdve már valóban azért akartam Brazíliába menni, hogy megismerjem a közösséget, és elmerüljek a hitben. Persze még bennem volt az, hogy óriási kaland, de az irány megváltozott.
– Mikor döntötted el, hogy misszionárius leszel?
– Tavaly januárban érkeztem meg Fortalezába, és augusztus végéig éltem ott, úgy, mint a többi misszionárius: délelőtt imádkoztunk, délután apostoli munkát végeztünk; elsősorban gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoztunk. Az első hónapokban nem volt könnyű, hiszen volt, amit még nem tudtam kifejezni portugálul. De éppen azért, mert bizonyos dolgokat nem tudtam másokkal megbeszélni, elmélyült a kapcsolatom Istennel. Ugyanis amivel kapcsolatban nem volt kihez fordulnom, azzal hozzá futottam. Amikor hazaérkeztem Magyarországra, elhatároztam, hogy belépek a közösségbe. Néhány hónap múlva már Natal városába tértem vissza, ott töltöttem azt az időszakot, amelyben megtapasztalhattam, milyen a közösségi élet. Valamiféle „próbamisszió” volt ez tehát. Ezután idén áprilisban kezdődött a noviciátus időszaka, amelyet most Pacajusban töltök.
– Említetted, hogy korábban a saját szabályaid szerint hittél, de a lelkigyakorlat után fordulat következett be. Mindig kell egy „aha-élmény” ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünket az egyházban?
– Talán az volt a baj, hogy régen mindig az embereket figyeltem. Azt néztem, hogy ha ez vagy az templomba jár, és így él, akkor hogy van ez… Kevés jó példát láttam, ezért kezdtem el felállítani a saját szabályaimat. Persze, az egyház emberekből áll, így mindig lesznek hibái. De azt hiszem, ha elsősorban nem ezeket nézzük, hanem Jézust keressük, akkor biztos, hogy őt is megtaláljuk benne. Számomra tehát az hozta meg a fordulatot, hogy többé nem azt néztem már, hogyan élnek mások, hanem arra figyeltem, miként élek én: mi lesz az egyházról a véleménye azoknak, akik engem látnak? Vagyis rátaláltam Krisztusra az egyházban, s ettől kezdve a számomra korábban elfogadhatatlan, feleslegesnek látszó szabályok is betarthatóknak tűntek.
– Mit gondolsz, mindenkinek szüksége van egy törésre ahhoz, hogy egyszer igazi, személyes kapcsolata alakulhasson ki Istennel?
– Nem, szerintem ez minden embernél máshogyan alakul. Van, akinek erre van szüksége, s van, akinek valami másra. Ha én nem estem volna olyan nagyot, talán még ma is élném a korábbi életemet, és az Istennel való kapcsolatom nem mélyült volna el. Nekem tehát szükséges volt az, hogy orra bukjak, és Isten felemeljen, de meglehet, hogy valaki, aki katolikus családban nevelkedik, folyamatosan növekszik a hitben.
– Mi a legfontosabb, amit Brazíliában kaptál?
– Igazából még most sem vagyok biztos abban, hogy a helyem az életközösségben van, ez azonban természetes, hiszen aki belép a közösségbe, csak évekkel később teszi le az örökfogadalmat. Azt az időszakot élem, amikor le kell tisztulnia bennem mindennek. Sokszor valóban nem könnyű, főleg, amikor honvágyam van, de ilyenkor kell tudni igent mondani Istennek, és bízni abban, hogy azt szeretné, hogy itt legyek, mert itt akar engem alakítani. Szerintem a legtöbb, amit Brazíliában kaptam, a kegyelem, hogy tudjak bízni benne, s át tudjam adni magam neki. Meg persze az, hogy megtapasztalhattam a szeretetét. Nem keresek pénzt, mégis megvan mindenem. Megértettem, hogy Isten sokkal többet ad, mint amit talán megérdemelnénk, csak hogy megmutassa, menynyire szeret minket. Szóval boldog vagyok, mert megtaláltam őt, aki egészen képes betölteni.
