Az ártatlanság hangjai (2004), Őrült Johnny (2008), A háború sámánja (2012). Három film a közelmúltból, melyeknek gyermekek a főszereplői. Luis Mandoki, Jean- Stéphane Sauvaire és Kim Nguyen alkotásaiban ezek a gyerekek terepszínű ruhát viselnek, és géppisztollyal lőnek az ellenségre. Mindhárom korunk egyik legnagyobb megoldatlan tragédiáját dolgozza fel: a gyerekkatonák sorsát.
Ha elkészítésük sorrendjében nézzük őket, úgy érezhetjük, az évek múlásával egyre nagyobb a baj, és egyre messzebb a megoldás. Mandoki filmjében – mely egy konkrét történelmi helyzetre épít – még van kiút. A tizenkét éves Chavát (Carlos Padilla) anyja a háztetőre menekíti a polgárháború sújtotta Salvadorban, nehogy a katonaság besorozza. Mivel faluja épp a frontvonalon van, egy nap a fiú néhány társával átszökik a gerillákhoz. A hadsereg azonban rajtuk üt, és Chava csak a szerencséjének köszönheti, hogy életben marad. Anya és fia végül találkozik felégetett házuk közelében.
Sauvaire és Nguyen filmje valahol Afrikában játszódik. (Színterük sajnos Fekete-Afrika bármely részén lehetne, hiszen a probléma az egész térségben általános.) Őrült Johnny (Christophe Minie) tizenöt év körüli fiú, aki tízéves kora óta harcol a felkelők oldalán. Társai is gyerekek, akiket felnőtt parancsnokuk nap mint nap fanatizál a harcra. Sauvaire vele párhuzamosan meséli el egy fiatal lány, Laokole történetét, aki apját és testvérét is megpróbálja kimenteni a háborús övezetből – sikertelenül.
Kim Nguyen filmjében a tizenéves Komona (Rachel Mwanza) az egyik lázadó parancsnok boszorkánya lesz, mert azt hiszik róla, hogy érzi az ellenség hollétét. Egy nap megszökik egy fiúval, és együtt próbálnak eljutni annak egyik rokonához. A katonák azonban elfogják őket, és a fiút megölik. Végül Komonának sikerül feljutnia egy teherautóra, mely remélhetőleg elviszi valahova jó messzire…
A téma érzékenysége miatt meglehetősen nehéz megtalálni az egyensúlyt a túlzott líraiság és a naturalista ábrázolásmód között. Könnyen abba a csapdába eshet a rendező, hogy – mint azt Fernando Meirelles egekig magasztalt, Isten városa című (2002) alkotásánál láthatjuk – a végén egy gyerekszereplőkkel teli akciófilm születik. E három mű rendezője azonban pontosan érzi, hogy meddig lehet elmenni az erőszak bemutatásában úgy, hogy a valóságot megvilágítva a nézőt mégse nyomja agyon a tragédia.
Mandoki nagy hangsúlyt helyez arra, hogy bemutassa: a háborús helyzet legnagyobb vesztesei a gyerekek. Éppen ezért – mint azt filmjének címe is jelzi – őket leginkább az ártatlanság, a védtelenség és a kiszolgáltatottság jellemzi. A felnőtteknek elsősorban azt kellene megakadályozniuk, hogy e fiatalok gyermekkora ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében.
Afrikában már szó sincs gyerekkorról. A tíz–tizenöt éves srácok – fegyverrel a kezükben – ugyanúgy próbálnak viselkedni, mint a felnőttek. Ám félelmük megmarad. Sauvaire filmjében a fiúk a terepen szinte folyamatosan kiabálnak, így próbálják növelni önbizalmukat és leplezni rettegésüket. E gyerekharcosok mindkét Afrikában játszódó filmben a természetfeletti erőkhöz, szellemekhez fordulnak segítségért. Úgy tűnik, ebben a feje tetejére állított világban senki másra nem számíthatnak.
Mandoki és Nguyen valamiképpen lezárja a történetét. Sauvaire ezzel szemben csak abbahagyja. Ráadásul a végén arra is rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen eleje sem volt a filmnek. Mintha egy végtelen történetből ragadott volna ki száz percet.
Milyen jó lenne, ha e három alkotásról azt mondhatnánk: ez nem az élet, ez csak egy film…
