– Hogyan hatnak egymásra a családi tűzhely és a színi világ körüli feladatok?
– Nem válik teljesen külön bennem a két hivatás. A gyermekeim nagyon sokat faragtak rajtam, rengeteget tanultam tőlük és általuk, így akaratlanul is formálják a pályám alakulását.
– Mi vitte az előadó-művészet felé?
– Anyai örökség. Édesanyám annak idején szintén hivatásos színésznő szeretett volna lenni, de nem válhatott valóra az álma, így amatőr színházi csoportokban játszott. Kicsi korom óta sokat mesélt az ottani élményeiről, Csokonai Dorottya-monológjáról, vagy arról, hogy milyen nagy dolog, hogy meg lehet nevettetni az embereket… Hozzátartozik az is, hogy én soha nem tapasztaltam meg igazán a pályám árnyoldalait. Ha valami nem jött össze, azt gondoltam, hogy ennek most így kellett lennie. A kudarcokból – kellő alázattal – nagyon sokat lehet tanulni.
– Már felnőttek a gyerekei, a színházi élet mellett mi jelenti ma az alkotást?
– Mindig kitalálok valamit. Szeretek kézimunkázni, horgolni, kötni, két kézzel alkotni. Mikor a gyerekek még kicsik voltak, elvégeztem egy varrótanfolyamot, csak azért, hogy például a jelmezeiket meg tudjam varrni. Ha nincs színházi feladatom, a gyerekek meg már nem velem foglalkoznak, körbenézek otthon: mit lehetne még csinálni itt? Szüleim annak idején szintén fontosnak tartották, hogy zenéljünk, sportoljunk, és minél több területen kipróbálhassuk magunkat. Otthon könyvek között nőttem fel, atletizáltam, hegedülni kezdtem, majd áttértem a fuvolára. Számomra ebben az a különlegesség, hogy 1993-ban – amikor a Művész Színházhoz (ma Thália Színház) szerződtem – vettem magamnak egy fuvolát, mellyel azóta már a harmadik darabban játszom. Nagy öröm, hogy amit a szüleim a „kezembe adtak”, azt a mai napig tudom használni.
– Lírai, drámai vagy komikus szerepeket vállal szívesebben?
– A főiskolán úgy gondolták, hogy belőlem elsősorban drámai színésznő lesz, melynek készsége természetesen bennem van, de nagyon rossz lenne, ha bárkit be lehetne sorolni műfajok szerint. Szívesen játszom vígjátékokban is, és az úgynevezett könnyű műfajt soha nem mondanám súlytalannak, vagy könnyebbnek egy drámánál.
– Férfi és nő: És Rómeó és Júlia. A spontán, lendületes darabban férjével, Rudolf Péterrel alakítja a Shakespeare-dráma valamennyi karakterét.
– Ez volt az első közös színházi feladatunk Péterrel, tizennégy évvel ezelőtt. Tanulságos, három hónapos próbafolyamat előzte meg az előadást, és csak utólag láttam, hogy mekkora tétje van a közös munkának a párkapcsolat szempontjából. A másfél órás És Rómeó és Júlia ideje alatt például nyolc-kilenc szerepet is játszunk. Itt tudni kell gongütésre átbújni egy egész más karakter bőrébe: kapucnit feltenni, szemüveget levenni, pulóvert kicipzárazni.
A munkafolyamat során sok minden kiderül a másikról, ami minket szerencsére megerősített abban, hogy hasonlóan gondolkodunk a színházról, a játékról. Dolgoztunk úgy is együtt, hogy Péter volt a rendező, én pedig a darab egyik főszereplője. Szeretem, ahogy elemez egy darabot, ahogy megoldásokat keres, ahogy helyzeteket teremt a színpadon. Teljes mértékben rá tudom bízni magam.
– Átvihető ez az együttműködés a hétköznapokra is?
– A szakmai munkában egészen más érzelmek vannak jelen, mint egy párkapcsolatban. A másik, de még inkább önmagunk megismerése mindkét területen hasznos lehet. Mi nagyon sokat nevetünk, a humor része a mindennapjainknak, és sok mindenen átsegít.
– A színház mikor nyújt katarzist a színész számára?
– Az igazi katarzis az, amikor minden jelen idejűvé válik. Amikor nem gondolkodom azon, hogy az előbb épp mi hangzott el, vagy mi fog most következni, hanem minden „itt és most” történik. Ezek kivételes, megismételhetetlen esték, műfajtól, szereptől függetlenül.
– Idén szeptembertől a Nemzeti Színházban folytatja a munkát…
– Szabadúszóként az utóbbi hat-hét évben a Centrál Színházhoz kötődtem, és ezáltal igen fontos helyet foglal el az életemben: új stílust, új műfajt hozott a vígjátékokon keresztül, sokat köszönhetek nekik. Vidnyánszky Attilával pedig már többször dolgoztunk együtt – ő rendezte annak idején a Bánk bánt a Nemzeti Színházban –, és nagyon örültem, hogy számít rám. Sok régi színészbarátommal dolgozhatok majd együtt – az elmúlt évek bátorító humorát pedig magammal viszem.
Fotó: Kissimon István
Nagy-Kálózy Eszter fontosabb filmjei
Villámfénynél (1986)
Csinszka (1987)
Az utolsó kézirat (1987)
Margarétás dal (1989)
Levelek a zárdából (1989)
Eszterkönyv (1989) Édes Anna (1990)
Vigyázók (1993) Fekete karácsony (1995)
Balekok és banditák (1996)
Az én kis nővérem (1996)
A rózsa vére (1998)
Szerelem est (1998)
Üvegtigris (2001)
Hamvadó cigarettavég (2001)
Na végre, itt a nyár! (2002)
A ház emlékei (2002)
Egy hét Pesten és Budán (2003)
Budakeszi srácok (2006)
Intim fejlövés (2008)
Eszter hagyatéka (2008)
A titkos szám (2010)
Keleti pu. (2010)
Így, ahogy vagytok (2010)
Kaland (2011)
Ármány és szerelem Anno 1951 (2011)