Az első nagyjátékfilmjét rendező Yaron Zilberman bölcs döntést hozott, amikor a maga írta történetet nem bonyolította túl, hanem színészeire bízta: a pályájuk csúcsán lévő művészek visszafogott, árnyalt alakítást nyújtanak, s apró gesztusokból épülő összjátékuk adja a film savát-borsát. A régóta elfojtott sérelmek, a sokáig halogatott szembenézések, bénító kudarcélmények és állhatatos elköteleződések csendesen, mégis érzékletesen futnak össze ebben a lassú folyású, komor drámában, melyet alapvetően a kitűnő színész-kvartett működtet. Persze előfordul, hogy a vonó sután áll egyikük-másikuk kezében, de annyi baj legyen: nem a próba, hanem az élet számít, annak hétköznapi kisszerűségével, melyet csak ritkán szakít meg egy-egy mámorító, a művészet totalitás-élményét közvetítő pillanat.
Beethoven Op. 131-es, héttételes vonósnégyese márpedig ilyen pillanatokat képes létrehozni. S amíg e film párdarabja, a Dustin Hoffman által rendezett A nagy négyes (Quartet) a fináléra könnyed limonádéba fúl, itt a végső előadás révén – az átélt veszteségeknek, kínoknak, valamint Beethoven zsenijének köszönhetően – katarzis születik. Nem is búcsúkoncert ez, inkább (ahogy az eredeti cím jobban visszaadja) kései, letisztult kvartett.
