– Milyen filmekről van szó?
– Az egyik egy tévéfilm, Nagy Anikó Zavarok című kisfilmje, mely egy középosztálybeli értelmiségi családnak azt a problémáját járja körül, hogy mi történik, amikor a jól kereső középvezető apa egyik napról a másikra elveszti az állását. És hogy ez a helyzet a házasságban, a családban és a személyiségben milyen konfliktusokat okozhat, és hogyan kezelhető. Én játszom az apát. A hétköznapi történetet a mű különleges filmes eszközökkel dolgozza fel. A középiskolás fiúnak egy videofilmet kell készítenie az iskolában. Pont aznap rúgják ki az apát, amikor megveszi a fiának a kis HD-kamerát. Hol az anya, hol az apa, hol a fiú veszik a kezükbe a kézikamerát, és rögzítik családi drámájukat. A másik egy nagyjátékfilm: Miklauzic Bence Parkoló című mozija se nem vígjáték, se nem dráma, nehéz meghatározni a műfaját. Egy csúcsmenedzser és egy parkolóőr párharcáról szól, és a környékbeliek is beleszövődnek a sztoriba. A figurám szélsőségesebb, mint a másik filmben, rendőrségi nyomozó vagyok, aki dinamikusabb személyiség. A Parkoló nagyon árnyaltan ábrázolja az emberi viszonyokat, izgalmas munka, tele kihívásokkal.
– A kritikák rendre azt írják, hogy igen sokoldalú színész, szerencsés alkat. Ön is így látja?
– Igen, sokoldalú vagyok, ezért aztán gyakran a szélsőségesebb szerepeket osztják rám. Játékos bohóc vagyok, szeretem váltogatni a karaktereket. A rendezők tudják, hogy egészen jelentéktelen szerepekből is tudok emlékezetes alakításokat kihozni. De azért ez hálátlan helyzet is, mert amikor a főszerepeket osztják, nem én jutok az eszükbe. Ilyenkor előbújik belőlem a hiúság, amit azután szégyellek, mert semmi okom panaszra. Rengeteg jó szerepet kaptam.
– Pályája melyik állomásán jár éppen?
– Halványlila balsejtelmem sincs. Fura világban élünk a színművészet szempontjából. Amikor 1988-ban elkezdtem a szakmát, azt hittem, tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz. Az elején így is volt: a Színház- és Filmművészeti Főiskola után bekerültem a Katona József Színházba, ami az ország legjobb teátrumának számított, és rögtön elkezdtem forgatni az Angyalbőrben című sorozatot. Nagyon érzékeny, kulturált, gazdag, színes művészeti világ vett körül. A pezsgő színházi és filmes élet az akkori értelmiségi párbeszéd témájának jelentős részét adta. Mindez mára elporladt. Az embereknek bonyolult és zűrös életük lett, és anyagilag sem tudják megengedni a színházba járást. Az a színházeszmény, amelyben a főiskolán felnőttünk, mára elvesztette az értékét. Mintha eltűntek volna a vevőantennák. Egy színházilag értékes produkció egykor kétszáz előadást ért meg a Katonában, ma már csak húszat. Mi fiatal művészekként még többek között Csehovban, Dosztojevszkijben, Felliniben, Gothárban, Huszárikban gondolkodtunk. Hamlet, Raszkolnyikov és Cserhalmi György voltak a hőseink, a Bűn és bűnhődésről, Thomas Mannról és Jancsó Miklósról vitatkoztunk. Mélyen megvetettünk mindent, ami bulvár. Az Angyalbőrben sorozatról azt gondoltuk, hogy művészileg a legalja. Tévedtünk. Bőven van lejjebb. A mostani legfiatalabb művészgeneráció a Family Guyt, a South Parkot és Tarantinót idézi, és ha mélyebbre akar menni, akkor a Monty Pythont. Vagy lila l’art pour l’art tombol, mindenféle gondolat nélkül. Persze most sarkítok. Eltűnt a hős fogalma és jelentése: polarizáció, szekularizáció és művészi elitizmus van. Vagy kibírhatatlan felszínesség. Akad persze néhány jó kis színházi műhely, a maguk belterjes közönségével, de nincsenek nagy tömegeket mozgató eszmények. Paradigmaváltás zajlik a színház világában, és még nincs meg az új színházi eszmény. Kérdés, hogy hosszú távon lesz-e egyáltalán.
– Több interjúban is hangsúlyozta, hogy a szerepeivel nem azonos, hanem játszik. Mi a különbség a kettő között?
– A mással való azonosulásban mindig ott a meghasonlás is. Ha én vagyok valaki, valamilyen, és azonosulok mással, akkor ez meghasonlást okoz. A színész számára ez lelkileg pusztító, negatív, a néző számára pedig zavarba ejtő, frusztráló helyzet. A
művészet útja lehet a rombolás, de célja az építés. A Parkoló című filmben a nyomozó zűrös életet él, mindenbe belekeveredik, nem léptetik elő, közben befizet egy autóra, de a részleteket nem tudja fizetni, a családjával türelmetlen, folyamatosan piál – és a történet tragédiába torkollik. Mi lenne itt az azonosulás számomra ezzel a szereppel? Kezdjek el inni? Nem az a fontos, hogy te mint színész azonosulj a szereppel, hanem az a lényeg, hogy a néző azonosuljon és hitelesnek érzékelje a szerepet. Az, hogy ezt a hitelességet hogyan érem el, már tehetség és szakmai tudás kérdése. Nem én vagyok az építőkocka a legóban, hanem én rakom össze az építőkockákat. Felmutatom neked, a nézőnek, hogy nézd, itt van az az épület, amit építettem neked: mit jelent ez számodra? Nem én épülök bele a legóba, mint kocka, mert akkor nem tudnék tovább építeni. Tudatosan, megfigyelve a világ dolgait, megfigyelve az embereket, olvasva, tájékozódva rakom össze a sok kockából a szerepet, pontosan tudva, hogy az mit fog jelenteni, és mi lesz a hatása. Inkább bátorság kell ahhoz, hogy a színész ezt úgy megvalósítsa, hogy ne érződjön rajta: ő tulajdonképpen nem az, aki. De ez nem azonosulás. Azoknál a színészeknél, akik azonosulnak, komoly személyiség- és lelki problémák kezdődnek. Végső soron ez egy játék, ami örömet kell hogy okozzon, színésznek és nézőnek egyaránt.
– Összefügg az azonosulástól való eltávolodása azzal, hogy tizennégy éve megtért és a pasaréti református gyülekezet tagja lett?
– A megtérésem előtt én is azt gondoltam, hogy a színésznek bele kell mennie az élet bugyraiba. Ugrani háló nélkül! – ez volt a mottóm. A tapasztalás művészileg gazdaggá tesz. Ám attól, hogy én magánemberként megtapasztalok valamit, nem biztos, hogy színészként el is tudom játszani hitelesen. Vannak emberek, akik tragédiák sorozatát élték át életükben, de ha felraknád őket a színpadra, képtelenek lennének eljátszani. Ugyanúgy vannak emberek, akikkel nem történnek tragédiák, empátiájukkal, intelligenciájukkal mégis meg tudják érteni a körülöttük levő világot, és mások számára kifejezően elő tudják adni.
– Volt olyan szerepe, amire azt mondta utólag: nem kellett volna elvállalni, mert rosszat tett bennem?
– Amiről azt gondolom, hogy kifejezetten Isten ellen irányul, azt nem vállalom el. Például nem mondtam el a Duna Tévében Charles Baudelaire A Sátán litániája című versét, melyet keresztény ember szerintem nem szavalhat el. Amikor megtértem, nagyon komolyan felvetődött bennem, hogy hitben járó ember lehet-e színész, mert ez lelkileg életveszélyes pálya. Emlékszem, Cseri Kálmán bácsi, a pasaréti gyülekezet korábbi lelkésze elmosolyodott, amikor szinte rárontottam a lelkészi hivatalban, nekiszegezve a kérdést, hogy most akkor hagyjam ott a színészetet, és legyek lelkész? Kálmán bácsi bölcsen nyugalomra intett. És Isten nem vezetett máshova, nekem egyelőre színészként vannak feladataim.
– S milyen feladatai lesznek az induló évadban?
– Kemény évünk lesz, nyolc bemutatónk a színházban, ebből én kettőben játszom. Most kezdtük el próbálni Bagossy László rendezésében egy 1907- es útleírás, Tonelli Sándor Ultonia című könyvének feldolgozását. Ultonia egy hajó volt, amely a fiumei kikötőből vitte tovább a magyar kivándorlókat Amerikába. A kivándorlás ma is aktuális kérdésével foglalkozunk. Az előadás egyrészt a könyvben szereplő huszonöt napos utazás történetén alapul, de például a mai blogirodalomból is merítünk hozzá. Izgalmas műhelymunkának ígérkezik, magunk alakítjuk ki a szerepeinket különböző improvizációk során. Azt gondoljuk, hogy a migráció lényege, lelki gyökerei nem változtak száz év alatt: az elvándorlás döntése, a kétség, a magány, szeretteink hiánya, a honvágy, a beilleszkedés nehézségei. Érdekes munka, művészileg keresni a válaszokat a kérdésre, hogy miért akarunk mindig elmenni Magyarországról, ha ennyire sóvárogva vágyunk vissza.
Fotó: Horváth Szabolcs, Dömölky Dániel
