Henry Galileinek ezt az elgondolását nevezi „a modernitás ős-alapító aktusának”. Descartes pedig a res extensa fogalmával megteremti annak a lehetőségét, hogy a tudomány a világot és az azt alkotó testeket kizárólag a geometria és a matematika segítségével írja le. Mindehhez a „gondolkodom, tehát vagyok” formula még azt is hozzáteszi, hogy létrehozza a szubjektív testet, mely nem azzal azonos, amit látunk, hanem azzal, ami a cselekvést végzi. A modern filozófia ezt a gondolatot úgy fűzi tovább, hogy a testre nem úgy tekint, mint ami a tapasztalás tárgya lehet. A test csak lehetőséget teremt a tapasztalásra.
De vajon ez a kétféle módon felfogott test miként viszonyul egymáshoz? Henry a probléma áthidalására az élő testre irányítja a figyelmet. Ehhez szükség van annak a filozófiai vizsgálatához, hogy mi is az élet. A modern gondolkodásban Schopenhauer, Nietzsche vagy Freud is beszél az életről, de Henry szerint eltorzított formában. Ráadásul a biológia már nem magát az életet vizsgálja, csak a fiziológiai folyamatokra figyel. Tézise: a világban nincs élet. Az élet láthatatlan. Azért jut erre a látszólag meghökkentő következtetésre, mert szerinte láthatunk élőlényeket, de magát az életet soha.
A fenomenológia úgy véli, a megjelenés lényegesebb, mint a lét. Az ember nem világra jön, hanem életre jön. Az emberben van tehát az a kapcsolódási pont, ahol az egyes szám első személyben magára talál az élet. Ám amikor azt mondom, hogy „én vagyok én”, arra is rá kell döbbennem, hogy nem én adtam magamat magamnak. Az Igében kifejeződő abszolút Élet az, ami lehetőséget teremt arra, hogy az legyek, aki vagyok.
Henry a kereszténység és a fenomenológia kapcsolatát elemezve arra is rámutat, hogy az ember első számú kijelentése az, hogy élő vagyok. Eckhart mestert idézve mondja a szerző: az élet Isten, Isten pedig az élet.
(Michel Henry: Az élő test. Bencés Kiadó, 2013)
