Szent Mihály hava

A sző­lő­pász­to­rok fe­le­lős­ség­tel­jes mun­kát vé­gez­tek. Nem­csak a szem­te­len és mo­hó se­re­gé­lyek­kel, ri­gók­kal kel­lett meg­küz­de­ni­ük, ha­nem oly­kor-oly­kor a fel­fegy­ver­zett tol­va­jok­kal is. Ke­rep­lőt, os­tort, pa­rittyát, a rág­csá­lók el­len ró­ka­há­jat hasz­nál­tak, de egyes vi­dé­ke­ken en­ge­dé­lyez­ték szá­muk­ra a pisz­toly vi­se­lé­sét is. Fel­sze­re­lé­sük­höz hoz­zá­tar­to­zott a fém­fe­jű fo­kos, ta­risz­nyá­juk­ban tűz­gyúj­tó szer­szá­mok la­pul­tak. Az 1894-es egy­sé­ges hegy­köz­sé­gi ren­de­let elő­ír­ta, hogy a hegy­őr szám­mal el­lá­tott jel­vényt vi­sel­jen, rá­adá­sul sí­pot vagy trom­bi­tát és ku­tyát is ka­pott.

---

Szep­tem­ber a tan­év kez­de­te is. A ki­sebb gye­re­kek nagy gond­dal vá­lo­gat­nak a fü­zet­cím­kék és -borítók kö­zött, iz­ga­tot­tan vár­ják az új, ér­de­kes tu­do­mán­­nyal te­li tan­köny­ve­ket, és per­sze a ta­lál­ko­zást ré­gen lá­tott tár­sa­ik­kal. A na­gyob­bak ta­lán húz­nák-ha­lasz­ta­nák a be­csen­ge­tést, de az idő nem áll meg, új­ra be­le kell len­dül­ni a mun­ká­ba, a ta­nu­lás­ba. Eb­ben a hó­nap­ban szá­mos al­ma ma­ter­ben szer­vez­nek érett­sé­gi ta­lál­ko­zót is, amely al­kal­mat te­remt a múlt­ba né­zés­re, a szám­ve­tés­re, s a kö­zös él­mé­nyek fel­ele­ve­ní­té­se so­rán lé­lek­ben meg­fi­a­ta­lod­va tér­he­tünk vis­­sza min­den­na­pi feladatainkhoz.

E szép és re­mél­he­tő­leg csep­pet sem zord őszi hó­nap al­kal­mas a ré­gi élet­hely­ze­tek le­zá­rá­sá­ra, rég­óta ter­ve­zett vál­to­zá­sok és vál­toz­ta­tá­sok vég­re­haj­tá­sá­ra, akár lap­ala­pí­tás­ra is. Bár úgy tart­juk, a meg­úju­lás, az új­já­szü­le­tés ide­je a ta­vasz, azért a szep­tem­be­ri új kez­det sem el­ve­ten­dő. Aho­gyan tisz­ta lap­pal in­dul min­den di­ák az új tan­év­ben, az élet is­ko­lá­já­nak ta­nu­lói is le­tö­röl­he­tik a kép­ze­let­be­li táb­lát, s új ter­ve­ket vá­zol­hat­nak fel, új cé­lo­kat tűz­het­nek ma­guk elé. S ha épp a túl­zott ro­ha­nás, a sok stressz aka­dá­lyoz ben­nün­ket a szem­lé­lő­dés­ben, ke­res­sünk egy csen­des dom­bot, ahon­nan az őszi er­dő szí­ne­i­ben gyö­nyör­köd­ve, a sut­to­gó szél va­rá­zsos da­la­it hall­gat­va el­tű­nőd­he­tünk éle­ten, ha­lá­lon, mor­mol­va Pe­tő­fi Sán­dor örök so­ra­it: „Mo­so­lyog­va néz a föld­re / A sze­líd nap su­ga­ra, / Mint el­al­vó gyer­me­ké­re / Néz a sze­re­tő anya. // És va­ló­ban ős­­szel a föld / Csak el­al­szik, nem hal meg; / Sze­mé­ből is lát­szik, hogy csak / Ál­mos ő, de nem be­teg.”