Az úrszínváltozáskor felolvasott evangélium első mondata egyszerű ténymegállapítás: „Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre” (Mt 17,1). Kiválasztásuk miértjét a liturgikus énekek fejtik ki sokszorosan. Az ünnepet bevezető nagyvecsernyének már a legelső himnuszában egészen részletes magyarázatot találunk: „Midőn keresztre feszíttetésed előtt, Uram, színedben átváltoztál…, az atyai ezen kitüntetés bizonyságtételére jelen volt veled Péter Jakabbal és Jánossal, kik veled akartak lenni az árulás idején is.” Ott vannak tehát a hegyen, részesednek a rendkívüli látomásban. Az ének pedig további magyarázatot is nyújt. Azért vannak ott, hogy „ne rettenjenek meg a te bekövetkezendő kínszenvedésedtől sem”. S a tanítás folytatódik a következő énekben: „Uram… színedben átváltoztál előttük, az erő sugaraival elárasztván őket, mert egyik oldalról emberszereteteddel, más oldalról hatalmaddal akartad feltüntetni föltámadásod dicsőségét.” A legfrappánsabb összefoglalást az ünnep egyik fő éneke adja.
A kiválasztottak emberi felfogóképességük szerint láthatták meg a Jézusból kiáradó isteni dicsőséget: „Hogy amidőn megfeszíttetésedet látandják, értsék meg, hogy önként szenvedsz, és hirdessék a világnak, hogy te valóban az Atya kisugárzása vagy.” A kiválasztottak nevében – a nagy élmény hatására – Péter apostol megfogalmazza a megváltott emberiség történelmén átívelő sóhajt: „Uram, jó nekünk itt lennünk” (Mt 17,4). Mert ők már megízlelték – ha csak egy kis időre is –, milyen jó az Úr közelében, vele együtt lenni.
Az evangéliumi eseménytől az egyház életében továbbhaladva tudatosíthatjuk magunkban, hogy immár mindannyian az Úr kiválasztottjai lehetünk. Mert ő mindenki megváltására érkezett a világba, mindannyiunkat hív a „hegyre”. Igaz, még ki kell várnunk, hogy személyes életünkben ez beteljesedjék. Ámde világos a „recept”. Énekünkben így fordulunk az Úrhoz: „Tanítványaid legfőbbjeit dicsőségesen fölvilágosítottad, kinyilatkoztatván nekik, hogy aki az erények magaslatára emelkedik, azt isteni dicsőségedre is méltatni fogod.” Mindannyiunk számára kész a hajlék, nem a Tábor-hegyen, hanem a mennyei dicsőségben. Rajtunk múlik, elfoglaljuk-e, és részesedünk-e a kiválasztottak örömében.
