Szegednek persze vannak megragadható és motívumgyűjtésre alkalmas, jellegzetes, érdekes „sarokkövei”. Egyik sajátossága, hogy határ menti város, valóságos átjáróház. Igaz, amikor átjöttem, elég zárt világ volt ez, a Kádár-rendszer vasfüggönye meglehetősen elszigetelte, olyan volt, mint egy vakvágány végállomása. Ez azonban már a múlté, Szeged pezsgő, színes, a különböző kultúrákra nyitott várossá vált. Emellett egyetemi város lévén értelmiségi fiatalok egész serege vonul át rajta évről évre, s hagyja jótékony nyomait kulturális életén. A Tiszatáj folyóiratnál ennek csak hasznát vesszük, hiszen szerzőink jelentős része az itt tanuló, itt végzett akadémiai polgárokból adódik.
– Sok vizeknek zúgása című novelláskötete kapcsán 2008-ban – pályatársával, Bene Zoltánnal beszélgetve – azt mondta, a magányos, a kereső, a kutató, magára hagyott, cserbenhagyott ember alakja érdekli.
– Az említett beszélgetés közvetlenül a kötetem megjelenése után készült, és a kijelentés talán oda vezethető vissza, hogy a történelmi figurák, akiket megrajzoltam vagy újrarajzoltam benne, gyakran ilyenek voltak. A régmúlt időkben játszódó elbeszéléseimben szerepeltettem magányos, kutató, kereső embereket, meglehet, éppen a műfaj sajátosságai miatt is: rövid, kerek, zárt forma, tökéletes eszköz egy-egy emberi karakter frappáns megformálásához. S mert mindig is előnyben részesítettem a történetközpontú prózát, az egyéni sorsok eleve adták magukat. Az ókori történelem alakjainak pedig gyakran jutott osztályrészül tragikus sors. A regény azonban más műfaj, tágabb teret enged az író figyelmének, sőt kötelezi arra, hogy a világot, amelyről ír, minél gazdagabban, minél részletesebben mutassa be – olykor realista eszközökkel, mint a Júliával az útban, amely családtörténet, vagy a Végvárban, amely abszurd, kafkai akváriumregény, és egy világtól elzárt katonai erődítményben játszódik. Itt már nincsenek kereső, kutató hősök, csupán hétköznapi emberek, és az ő életük, sorsuk – kellő dioptrián át figyelve – semmivel sem kevésbé izgalmas a történelmi alakokéinál. A most megjelent A Vénusz vonulása is csupán látszólag történelmi regény, a háttere ugyan a XVIII. század, ám Sajnovics János személye, belső fejlődéstörténete a regény mozgatórugója, egy – ha a szó legszorosabb értelmében nem is hétköznapi, de – hús-vér ember testközeli találkozása az őt körülvevő világgal: a vidéki kisvárosban élő fiatal jezsuita tudós lehetőséget kap arra, hogy egy tudományos küldetést teljesítve beutazza Európát. Kicsit utaztatási regény, kicsit művelődéstörténeti, kicsit fejlődésregény – egy-egy csipetnyi a felvilágosodás korának regényirányzataiból.
– Folytatva az említett interjúban mondottakat: „Az, hogy valahova fejlődünk – illúzió. Lényegében ugyanaz ismétlődik, ugyanazon történeteket mondjuk el újra és újra. Amit mi átéltünk, már mások is átélték, mégis ott van bennünk a kényszer, hogy újra lerögzítsük, újra elmondjuk.” Melyek ezek a máig visszatérő témák, motívumok?
– Hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit keresünk itt, és merre tartunk. A sorsminták ismétlődnek, csupán mi, emberek cserélődünk az idők folyamán. Mert hiába teltek el mögöttünk évezredek, hiába írtak már meg mindent többedszer is – Homérosztól Shakespeare-en át Thomas Mannig – háborúkról, árulásokról és szerelmekről, semmi nem hat ránk úgy, mint a személyes élmény. És bennünk van a késztetés, hogy élményeinket, gondolatainkat megosszuk embertársainkkal. Mert egyedinek szeretnénk hinni magunkat, egyszerinek és megismételhetetlennek, és a művek, amiket létrehozunk, ennek kézzelfogható bizonyítékai. De mindenkiben, aki megfordul ezen a világon, felmerül a kérdés: mit keres itt? És ha már itt van, jó helyen van-e? A regényeim hősei gyakran találják magukat szembe ezzel a kérdéssel. Ki így, ki úgy próbál választ találni rá. A Végvár Líviusza nem érti, mit keres egy elvarázsoltnak tűnő várban, ahol minden kényelme megvan ugyan, de amelyből nincsen kiút; a Júliával az út hősnője családjának kusza hálójából szeretne kitörni. Ha az ember lehetőséget kap, hogy kilépjen a szerepből, amit a sors vagy a környezete számára „kiosztott”, akkor megteszi-e? Van-e értelme megtenni; vajon jobb lesz az, amit az új élet felkínál? Vagy lényegét tekintve minden léthelyzet egyforma, mivel eleve meghatározott, személyre szabott belső utat járunk be, függetlenül a külső környezettől, és az új lehetőség sem ad gyökeresen többet-jobbat számunkra, legfeljebb a más „megízlelésének” tapasztalatát? A Vénusz vonulásának Sajnovics Jánosa röpke hat hónap alatt – miközben átutazza fél Európát, és belekóstol a hosszú, sötét, sarkköri télbe Vardö szigetén – szembesül számos olyan kihívással, kísértéssel (érzékiekkel és szellemiekkel egyaránt), melyektől a mai kor embere sem mentes. Nem könnyű különválasztani a hasznos élményeket a haszontalanoktól, a csábító, csalfa ígéretekkel házaló ideákat az örök értékektől. Hogy a regénybeli Weiss atyát, János nagyszombati elöljáróját idézzem, aki beosztottját a következő intéssel engedte el hosszú, északi útjára: „Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy valamiről, mert új, elhamarkodottan azt feltételezzük, hogy jó is.”
– Még mindig Önt idézve: „Lehet, hogy ez ösztönös, vagy attól félek, hogy ha nem viszem bele a metafizikai szálat, akkor a szöveg nem lesz hiteles, nem lesz komplex. Lehet ez irodalmi komplexitás is. Ha megnézzük a költészetet, az igazán nagy versek közül sok valamiképpen a metafizikához, a transzcendenciához kötődik.” Nem tart tőle, hogy manapság kevéssé „trendi” ez a fajta hozzáállás? Kulturális életünkben a „haladók” egy része legszívesebben tán épp a metafizikát, a transzcendenciát hanyagolná.
– Trendek, divatirányzatok változnak, s ez így van jól, unalmas is lenne, ha mindig mindenki metafizikáról és transzcendenciáról írna, s bölcselkedő, borongós ábrázattal fürkészné a végtelen távolt. Nagy a világ és kerek, találja meg mindenki a maga ízlésének megfelelő művet, szerzőt. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor egyetlen irányzat – a politika vagy a sznobizmus nyomásán felbuzdulva – megpróbál egyeduralkodóvá válni. Térségünkben sajnos mindkettőre volt már példa, nem is egyszer. Szerkesztőként egyébként azt tanultam meg, hogy minőség és ízlés szigorúan különválasztandó. Közöltem már olyan prózát, mellyel ízlésben nem feltétlenül tudtam azonosulni, viszont elismertem értékeit. A transzcendenciára való érzékenység egyébként mindenkiben jelen van, legföljebb az impulzus hiányzik, amely életre kelti. Azt szokták mondani, hogy egy zuhanó repülőgép fedélzetén biztosan nem találnánk ateistát. A kérdés csak az, ki mikor döbben rá, hogy már születésünk pillanatában felkerültünk erre a repülőre. Hadd mondjak el egy velem megtörtént apró eseményt. Gyerekkoromban én is jártam hittanra, mivel ez hozzátartozott szülőfalum hagyományaihoz (és nem is bántam meg a mai napig, a bibliai történetek talán akkor eresztették bennem első hajszálgyökereiket). Elég szigorú, rigorózus plébánosunk volt Doroszlón. Egy alkalommal arról beszélt nekünk, tízéves forma gyerekeknek, miként válaszolna a nem hívők által gyakran feltett kérdésre: hogyan bizonyítható Isten léte? „Tudjátok, honnan tudom, hogy van Isten?” A plébános úr a fejünk felett kimutatott az ablakon: „Ott az a kis fa! Ő a bizonyíték.” Mi kinéztünk az ablakon, és egy kicsiny gyümölcsfát láttunk odakinn. Ez az egyetlen rövid mondata negyven éve kísér. Mert az élet legjelentéktelenebbnek látszó formáiban ott lappang a létezés csodája. Szólhatunk-e akkor bármiről úgy, hogy nem a metafizikáról beszélünk? Mindig ebből indulunk ki, akkor is, ha nem mondjuk ki konkrétan. Az írók egy része, köztük talán én is, csak annyit tesz, hogy megpróbálja félrelebbenteni a fátylat, és megmutatni valamit a metafizikából. Az írás folyamán, nem tudatosan törekedve rá, valahogy mindig eljutok a „kimondásáig”, de legalábbis a „kutatásáig”. Számomra ez a természetes.
– Túl van az ötödik regényén, főszerkesztője az egyik legrangosabb hazai irodalmi folyóiratnak; folyamatosan olvas és ír. Elégedett?
– ’95 óta vagyok tagja a Tiszatáj szerkesztőségének, amelynek vezetését 2011-ben, előző főszerkesztőnk, Olasz Sándor korai halála után vettem át. Azóta igyekszem társaimmal fenntartani a folyóiratot, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben nem könnyű feladat. A szerkesztői munka előny és hátrány is egy író számára, hiszen állandó agyalást kíván a kéziratok olvasása. Mondhatnánk: edzésben tart. Az ember sok mindent lát és tanul. Persze fárasztó is, hiszen az író egoista teremtmény, legszívesebben éjjel-nappal magával és a szövegeivel foglalkozna. De nagy élmény a folyóirat-szerkesztés, megunhatatlan. Minden szám új kaland. S hogy elégedett vagyok-e? Az elégedettség mindig ideiglenes érzés. Amikor a kiadónak leadom a kéziratot, elégedett vagyok. Úgy érzem, befejeztem valamit. Hogy egy dolognak a végére jártam. Amiként a földműves is elégedett aratás után, mikor biztonságban tudja már a gabonáját. De hamarosan elmúlik az elégedettség, s helyébe lép a nyugtalanság, mert a hátramaradt tarlót újra fel kell szántani, hogy helye legyen az új vetésnek…
