A gáthoz érve lenyűgöző látvány fogadott. Hosszú kilométereken keresztül kígyózott a fáklyák rendezett sora, kellő fényt biztosítva a csillagfényes éjjelen is megfeszítetten dolgozó önkéntesek és hivatásos személyek munkájához. Romantikus, nincs rá jobb szó, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy gátszakadás esetén sok ezer ember élete kerül veszélybe, elsőként az ott lévőké, például az enyém is. A reális veszély ellenére mindenki nyugodtan, békésen tette a dolgát, nyoma sem volt feszültségnek, mintha egy mesteri építész nagyszabású tervét valósítaná meg a fáradhatatlan tömeg.
Igen, fontos kimondani, hogy a gáton dolgozókat és az őket támogatók többségét senki nem hívta, azt sem tudták, meddig kell maradniuk, pontosan mi lesz a dolguk. Mégis akkora összhang uralkodott itt és minden további helyszínen is, hogy ez az összefogás akár istenérvként is megállná a helyét. Sehol egy borús tekintet, senki nem aggódik. Megkockáztatom, a víz szinte mellékszereplővé vált ebben a történetben, hiszen nem az volt a fő kérdés, hogy mi lesz, ha kiönt a folyó, hanem hogy van-e elég emberünk, erőnk, kitartásunk ennek elkerülésére. Hogy végül sikerült felülkerekedni a természet erőin, abban a homok, a zsákok, az alkalmazott technológiák mellett elévülhetetlen érdeme van a reménynek, amely erőt adott minden egyes homokzsák beépítéséhez.
Következő utam Mecsérre vezetett. A helyi hidat, Szigetköz szinte egyetlen átkelési lehetőségét ellepte a víz, ám ez volt a kisebbik baj. Itt nem volt korábban töltés, merthogy nem volt rá szükség, így most a semmiből emeltek gátat az emberek. Fájó szívvel, egyben reménykedve tekintettem azokra a takaros portákra, amelyek három-négy méterre voltak a feltartóztatott tengernyi víztömegtől. Itt ért a hír, hogy kitelepítik Győrújfalu lakosságát. Azonnal hívtam ötgyermekes barátomat, szüksége van-e bármilyen segítségre. „Megvagyunk, de egy tized rózsafüzért elmondhatnál értünk” – hangzott a válasz. Utólag megtudtam, a szomszédokkal ellentétben homokzsákok helyett egy Szent Család-ikont hagytak hátra maguk után a házuk bejárata előtt.
Irány Koroncó, ahol a máskor békésen folydogáló Rába most a felismerhetetlenségig felduzzadt. Kissé fáradt, ám derűsen mosolygó hölgy fogadja az általunk vitt szendvicsrakományt, közben úgy beszél aktuális helyzetükről, mintha kedves családi történetet mesélne. Pedig gondjuk van bőven, hiszen bár elég magas a gátjuk, mindenfelé szivárog a víz, s alig győzik visszatartani a folyót. Vizet hozzunk még – persze ivóvizet –, mert abból nagy hiány van. Ígérjük, s be is tartjuk, hajnalban még egyet fordul a mikrobuszunk errefelé.
Nagybajcs Győr túlsó oldalán vár ránk, de oda is mennünk kell, ott is fogytán az energia. A polgármesteri hivatal előtt hat-nyolc busz várakozik, egyelőre üresen. A sofőröket kérdezem, ám úgy tesznek, mintha nem tudnák, miért vannak itt. További utasításig várakoznak. Senki nem akarja elhagyni a települést – még az is rosszul esik a helyi kamaszoknak, hogy ekkor már csak katonák dolgozhatnak az egyre jobban átázó gátakon –, de ha mégis úgy alakul, azonnal el lehet indulni a buszokkal.
Mire Szigetköz vizei apadni kezdenek, mindenki számára világos, hogy itt valami történt, valami megváltozott. Azok a fránya magyarok, akik közmondásosan képesek a legapróbb dolgon is összeveszni, akkora erővel bírnak összekapaszkodni, hogy nincs az a víztömeg, amely legyőzné őket. Amikor a győri szeminárium lábánál zsákot pakoló, törékeny alkatú gimnazista lányokat kérdezem, milyen szervezésben vesznek részt a védekezésben, ki hívta őket, szinte egyszerre felelnek. Senki nem szólt nekik, egyszerűen érezték, hogy itt a helyük, képtelenek lennének bulizni, ide húzta őket a szívük.
Fájó kimondani, de néha kellenek ilyen veszélyhelyzetek, hogy felszínre kerüljenek a bennünk lévő értékek; ugyanakkor öröm megtapasztalni, hogy még a honvédelmi miniszterünk is Istennek mond köszönetet a példás nemzeti összefogásért. Talán véletlen, ám jelként is felfoghatjuk, hogy épp a nemzeti összetartozás napján vette kezdetét a védekezési munka.
A Duna e sorok írásakor már máshol tetőzik, lélekben átadjuk a stafétát a Dunakanyarnak és a fővárosnak. Mindeközben reméljük, hogy ez a lélek, a hit, remény, szeretet lelkülete mély nyomot hagyott a védekezés résztvevőiben és azokban is, akik távolabbról figyelték az eseményeket. Köszönettel tartozunk azoknak is, akik imádságban kísérték a gátakon fáradozókat. Most már a folyóink is tudják: összetartozunk…
Fotó: Gégény István
