Az eredmény – negyven év különbséggel – ugyanaz. És télapó adventi nyomulásának, félek, még nincs vége. Télapónak lenni ugyanis nem akármilyen vállalkozás. Kiváló üzlet, biznisz, buli. Csak egy rőf piros anyag kell hozzá, egy öreg, kifordított kucsma, egy puttony, némi bajusz, egy kis szakáll. Vagy az se? S lelki szemeimmel máris látom a bajusz és szakáll nélküli, feminista jogaiért harcoló télapót. Félre az avítt külsőségekkel! A patriarchális múlt ezernyi átkos csökevényével! Télanyó-felvonulás! Ez kellene! Ez a jövő! Hadd döntsék el a gyerekek, hogy hozzájuk ki jöjjön! Télapók bugyiban – fokozza elmém az őrült víziót, ami után rögtön le is zárom e gondolatsort, nehogy valaki még innen ötleteljen. Innen, ahonnan szinte már csak bocsánatos bűnnek látszik a honi sajtóban pár éve megjelent hírecske: télapó, szegény, berúgott. Annak közelében, ahol felfogadták, egy kényes-fényes pláza csillogó üvegportáljába esett bele. Ejnye-bejnye, télapó!
És romlatlan gyermekkorom Mikulása jut eszembe, aki egyszer sem hozott drága ajándékot – igaz, pálinkát sem kapott –, aminél azonban sokkal fontosabb volt, hogy évről évre növelte bennünk a készséget a jóra, mivel tudtuk, hogy csak a szófogadó, szorgalmas és jóravaló gyerekek kaphatnak tőle valamit. (Csak a bakancsa ne lett volna szakasztott olyan, mint apámé.)
Advent – suttogom a varázsigét, és lélekben újra nyolcéves vagyok. Ekkor kezdtem ministrálni, és bármilyen nehéz is volt hajnalonként a felkelés, nem késtem el egy rorátéról sem, éveken át. Aztán anyámat látom, ahogy a rerniből két forró sült krumplit dug a zsebembe – ha fázol, kisfiam, vedd a markodba, mondta –, én pedig taposom a friss havat félreeső utcácskánktól a főútig.
Kis csizmám nyomát azóta belepte a hó. A múló idő hava. Az egykori, rejtelmekkel teli mesés karácsonyok, amelyeket bár gyermeki, de annál igazabb hitekkel öltöztettek fel a múlt adventjei, már messze járnak. Csörömpölve zakatol mellettem az élet; amire annyira vágytam, megérhettem: felnőtt vagyok. Okosabb, erősebb, nagyobb? De nem gazdagabb!