Ha a jelenből szemléljük társadalmunkat, Európa és benne Magyarország is komoly megoldandó kérdésekkel néz szembe. Még nehezen eldönthető, hogy Európa végkorszakát éli-e, tehát a Nyugat alkonyáról, haláláról beszélhetünk, vagy lázadó gyermekkorának elejét, a készen kapott hagyományokkal történő szembenállását tapasztaljuk-e napjainkban.
Magyarország nagy átalakuláson megy keresztül. Tudjuk, hogy a rendszerváltás folyamata még huszonhárom év után sem zárult le. Számos – múltunkból hozott – reflex, asszociáció él tovább gondolkodásunkban, szokásainkban, talán még szókészletünkben is. Az egyházakkal, a közösségekkel, az összefogással kapcsolatosan továbbra is sok előítélet, gyanú, ellenérzés él a társadalomban.
Államtitkárként, közéleti emberként fél éve állok a Balog Zoltán miniszter úr által vezetett, az embert – az intézmény nevében is – középpontba állító, újjáalakított minisztérium egyházi kapcsolatokért is felelős államtitkárságának élén.
E szervezeti keretek között jelenik meg sok olyan kérdés, amelyek a közösségeket, az embert közvetlenül érintik. Ahhoz, hogy pontosan számba vegyük, mi is történt ezen a területen az elmúlt időben, tudatosítanunk kell a jelen dinamikus, igenlő válaszokat váró feladatait.
Az a tágabb közösség, melyet egy nemzet jelent, kis közösségekből áll össze. E közösségek mára meggyengültek, szétesőben vannak. A szélesebb horizontot vizsgálva ugyanezt tapasztalhatjuk Európában is.
A mai magyar társadalomban különböző közösségek léteznek: vannak az úgynevezett témaközösségek, amelyek egy-egy érdeklődési kör köré szerveződnek, aztán a világhálón szerveződő Facebook-közösségek, és hosszan folytathatnám a sort. Ám ezek a közösségek még nem értékközösségek! Az egyházak szerepe, hogy a közösségeket értékközösségekké, ha tetszik, lelki közösségekké formálják. Azért fontos számunkra, hogy legyenek életerős, igazi értékközösségeink, mert minden ilyen közösség egy-egy kis sziget, amely a széteső világban fenntart, megtart minket.
Magyarország kormánya az egyházak autonómiáját messzemenően figyelembe véve keresi az együttműködés lehetőségeit. Az Alaptörvénybe iktatott paragrafus egy széles társadalmi egyezségen alapuló deklaráció. Ahhoz, hogy tartalommal tölthessük meg, hogy az együttműködés új formái megszülessenek és működjenek, újszerű megközelítésre van szükség.
Az együttműködéshez biztosít eszközt az új egyházi törvény is. Magyarországon ma vallásszabadság van, hitét akár egyházhoz, akár vallási egyesülethez tartozva éli is meg az ember. A jogszabály – célja szerint – segítséget kíván nyújtani az együttműködéshez, s ezzel összhangban fogalmazódott meg a vallásszabadságot a saját céljaikra kihasználók kiszűrése iránti igény. Az együttműködés folyamatos párbeszédet feltételez, amely sokszor vitákkal jár együtt. Az érdekegyeztetés folyamata hosszadalmas, lényege, hogy az állam szemszögéből nézve a társadalmi közjót szolgálja, egyházi szempontból pedig ez a krisztusi tanítás megvalósulási területe.
Önállóság, szabadság, felelősség. Az újfajta szabadság azonban új felelősséget is jelent. Ezek az egyházak kezdeményezőképességét próbára tevő kihívások.
Az egyházak nagy figyelemmel kísérik azokat az elképzeléseket és lehetőségeket, melyeket felkínál számukra a kormányzat és a társadalom.
Ma az egyházak egykor volt vagyonuktól megfosztva híveik felajánlásaiból, adományaiból, valamint az állam által közösségi célok megvalósítása érdekében rendelkezésre bocsátott forrásokból gazdálkodnak. Komoly kötöttség ez.
Az új helyzetben még kérdésként fogalmazódik meg, vajon az egyházak meg tudnak-e felelni annak a versenyhelyzetnek, amely a hit- és erkölcstan tanítása terén nyílik meg az oktatásban. Szociális téren képesek lesznek-e megbirkózni az általuk vállalt feladattal? Eddigi tapasztalataim alapján hiszem, hogy igen.
Ezt a meggyőződésemet támasztja alá a közösségi terek építésére, felújítására anyagi forrást nyújtó legutóbbi, egyedi támogatási kiírásunk sikeres lezárulta. A támogatásoknak természetesen csak akkor van értelmük, ezek a tervek – s maguk a kövek – csupán akkor válnak élővé, ha a pályázaton elnyert forrásból megvalósuló épületek, terek a találkozás helyei lesznek, ha azokat benépesítik az élő közösségek.
Az idei nagyböjt különleges élménye Ferenc pápa megválasztása. Hívők és nem hívők körében is világszerte óriási várakozás előzte meg a döntést. Ferenc pápával ismét megjelent Boldog II. János Pál szinte jelmondatává vált üzenete – „Ne féljetek!” –, melynek elhangzását személyesen is megélhettem a péteri szolgálat megkezdéseként általa pontifikált szentmise résztvevőjeként.
Ez az üzenet különösen fontos Magyarország társadalma számára napjainkban, amikor az egzisztenciális félelmek túlontúl erősek, és megbénítják a cselekvést. A mai magyar emberek legnagyobb ellensége, hogy félnek: félnek a gyermekvállalástól, félnek a szegénységtől.
Ferenc pápa, csendben, szeretetre és szeretetből fakadó felelősségre hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy az igazi szabadság nem a valamitől való szabadság, hanem a valamire való szabadság.
Személye hitünk lényegét sugározza, a felebarát szeretetét. Ebből fejlődik ki hiteles életünk. Ez a hiteles élet tudja azután megszólítani azokat, akik vágynak a megszólításra, a személyességre, a közösségteremtő szeretetre.
Ma a társadalom többségéhez valamilyen csatornán keresztül eljut Krisztus feltámadásának üzenete. A kérdés csak az, hogy kezünkben van-e az iránytű, amely elvezet ahhoz az örömhöz, amelyet a társadalom keresztényei ünnepelnek. Jóindulatú embereket szólít meg az üzenet, de iránytű nélkül nem tapasztalhatjuk meg, mi is az igazi boldogság. Ezt felismerve sokkal mélyebben kell hogy megérintsen bennünket annak a tudata és felelőssége, hogy a hit kegyelem dolga. Átérezhetjük, hogy a megváltás ajándék, erőforrás, lehetőség az abban részesülők számára. A lehetőség ugyanakkor sokszor nyomasztóan hat, hisz a cselekvés egyúttal felelősséget is jelent.
A szentatya világos üzenetet küldött a Szent Péter téren egybegyűltekhez, s valamennyi emberhez: „Imádkozzunk együtt!” Ez a legmélyebb közösségvállalás a másik emberrel. Akivel együtt imádkozom, azzal együtt is cselekszem. Szolidaritást vállalok vele. „Mert – ahogyan az Egy új szolidaritás felé címet viselő taizéi levél fogalmaz – együtt kell haladnunk az úton azokkal is, akik nem osztják a mi hitünket, de tiszta szívvel keresik az igazságot.”
Iránytűvel a kezünkben az utat saját szívünkben is meg kell tennünk, hogy a Ferenc pápa által kiemelt védelmező feladatra készen álljunk, hogy „figyelemmel legyünk az egész teremtett világra, a környezetre és minden élőlényre, különösen az elesettekre, a szegényekre”. Húsvét öröme tehát az újjászületés reményét hordozza mind a társadalom, mind az egyház, mind pedig az egyes ember számára. Ez a remény az, amely új irányt, új dimenziót adhat mind személyes életünknek, mind pedig közösségeinknek.
