Énekük, kiáltásuk felidézi a 118. zsoltárt, a sátrak ünnepére íródott hálaéneket: „Áldott, aki az Úr nevében jön” (Zsolt 118,26). Ám az ősi imádság a tanítványok szájában új értelmet nyer. Számukra Jézus a király, aki eljön az ő városába, s ezt hangos szóval ki is mondják énekükben. Érkezése Zakariás jóslatát teljesíti be: „Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján. Szétzúzza Efraimban a harci szekereket, Jeruzsálemben a méneket. Széttöri a harci íjakat, és békét hirdet a népeknek” (Zak 9,9–10). Benne egyszerre nyilvánul meg az égi béke és a dicsőség.
A megérkező Jézus elhallgattathatatlan jellé válik: először csak a körülötte állók, majd az egész város, végül a világ számára. Az ő jele, a béke és a dicsőség megjelenése a maga teljességében a passióban tárul fel. A kereszt ugyanis látszólag elrejti, a feltámadásban mégis feltárja Isten dicsőségét. Az érkező, békességet hozó király megsebesülve gyógyít, megölve éltet, a gonoszság által megtöretve végül mégis győz a bűn felett. „Vétkeinket a saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk. Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pét 2,24).
A Jeruzsálembe öröm közepette, a próféciák fényébe öltözve bevonuló és a kereszten bánattól körülvéve, lecsupaszítva meghaló Jézus egy és ugyanaz a személy: az igazi király, aki az Úr nevében jött el hozzánk. Nem azért tért közénk, hogy legyőzzön minket, és uralkodjon rajtunk, hanem épp ellenkezőleg: azért engedte magát legyőzni, hogy sebezhetőségében, istenemberi mivoltában megtapasztalhassuk az Atya szeretetét, irgalmát, jóságát és megbocsátását. Szamárháton érkező, kereszthordozó Isten ő. A mi áldott, gyógyító és megmentő Istenünk!
