„Magunknak drukkolunk”

Meg­tud­tuk: Búss Gá­bor Oli­vér az után kezd­te ír­ni, hogy köz­le­ke­dé­si bal­ese­tet szen­ve­dett, és lá­ba­do­zá­sa so­rán ami­att ag­gó­dott: eset­leg le­bé­nul­hat. Va­gyis fáj­da­lom­ból szü­le­tett, és ez hi­te­les­sé te­szi, a po­én­jai nem súly­ta­la­nok. Már a for­ga­tás alatt is vol­tak olyan meg­ér­zé­se­ink, hogy si­ke­res le­het a film, mert jó­ízű­en tud­tunk egy­má­son ne­vet­ni, és vi­lá­gos volt, hogy min­den­ki na­gyon meg­ta­lál­ta a fi­gu­rá­ját. Ám az­tán a film­szem­lén le­húz­ták, mint ál­ta­lá­ban a kön­­nyed, szó­ra­koz­tat­ni vá­gyó zsá­ner­fil­me­ket. A mo­zi­ban vi­szont jó so­kan meg­néz­ték, ta­lán két­szá­zez­ren is vol­tak. Már ez is na­gyon bi­za­ko­dó­vá tett ben­nün­ket, de az át­tö­rést a DVD meg­je­le­né­se hoz­ta, vagy leg­alább­is én ak­kor vet­tem ész­re, hogy va­la­mi ala­po­san meg­vál­to­zott az ut­cán. Lép­ten-nyo­mon meg­ál­lí­tot­tak, gra­tu­lál­tak, au­tog­ra­mot kér­tek. És meg­tud­tam: csa­lá­dok, ba­rá­ti tár­sa­sá­gok jön­nek ös­­sze, hogy az Üveg­tig­rist meg­néz­zék, va­gyis kö­zös­sé­get te­remt, aho­gyan kö­zös­ség volt az alap­ja is.
Mi­nek tu­laj­do­nít­ja a ki­vé­te­les si­kert? Mit ta­lált el ez a film an­­nyi­ra?
— A né­zők meg­érez­ték, hogy ez az ő tör­té­ne­tünk, a mi tör­té­ne­tünk, hogy a bu­szon, a kocs­má­ban, a mun­ka­he­lyen na­pon­ta ta­lál­koz­hat­nak olyan em­be­rek­kel, mint az Üveg­tig­ris hő­sei. La­li, Gaben, Ró­ka, Cin­gár, Cso­ki, Sa­nyi mind köz­tünk él­nek, olyan­nak sze­ret­jük őket, ami­lye­nek, ös­­sze­tar­ta­nak, egy­más­hoz tar­toz­nak. Eb­be be­le­fér az is, hogy gyak­ran ci­va­kod­nak, vagy hogy meg­pró­bál­ják egy­mást át­vág­ni. Akár­mi tör­té­nik, visz­­sza­jár­nak a bü­fé­hez, mert ott, egy­más tár­sa­sá­gá­ban ér­zik jól ma­gu­kat. Mert nincs jobb, mint kö­zös­ség­ben él­ni.
Ho­gyan jel­le­mez­né Cin­gárt, az ön ka­rak­te­rét?
— Csen­des, hát­tér­be szo­rul a töb­bi­ek­hez ké­pest, de köz­ben tart­ja, erősíti a kö­zös­sé­get. Az a tí­pus, aki nem ve­te­ti ész­re ma­gát kü­lö­nö­seb­ben, de azért min­den­ki örül, hogy ott van. És ked­ves, bum­for­di, aho­gyan a sza­xo­fon­já­val ügyet­len­ke­dik. Van ben­ne va­la­mi fél­szeg ér­tel­mi­sé­gi be­ütés.
Mi­lyen né­zői vé­le­mé­nye­ket hall leg­gyak­rab­ban a film­ről?
— Tet­szik, hogy min­dig min­den­ki el­mond­ja, ne­ki me­lyik rész tet­szett a leg­job­ban. De olyat so­ha sen­ki nem mond, hogy va­la­me­lyik nem tet­szett. Óri­á­si do­log, hogy az Üveg­tig­ris jó né­hány mon­da­ta köz­kinc­­csé vált, be­épült a min­den­nap­ok­ba. Az őr­sé­gi Viszákon, ahol há­zam van, és év­ről év­re ren­dez­vény­he­tet szer­ve­zek, múlt nyá­ron Üveg­tig­ris-na­pot tar­tot­tunk. El­jöt­tek er­re egy Üveg­tig­ris-fan­klub tag­jai is. Nem is­mer­tem őket, ezért volt ben­nem né­mi szo­ron­gás, hogy mi lesz, nem vár-e rám kí­nos vic­ce­lő­dés. Ám fan­tasz­ti­kus ér­tel­mi­sé­gi fér­fi­a­kat is­mer­tem meg ben­nük, akik Üveg­tig­ris-tár­sas­já­té­kot ta­lál­tak ki, a film­hez kap­cso­ló­dó aján­dék­tár­gya­kat ké­szí­te­nek, és re­mek kö­zös­sé­get al­kot­nak. Va­gyis élik a fil­met, az üze­net át­ment.
Mi­lyen az a ma­gyar tár­sa­da­lom, amely­ben az Üveg­tig­ris hő­sei buk­dá­csol­nak, bol­do­gul­ni pró­bál­nak? És mi­ért sze­re­tik őket annyi­an, hi­szen nem az im­po­ná­ló si­ke­re­sek, ha­nem az örök vesz­te­sek kö­zé tar­toz­nak.
— Ami­kor ne­kik druk­ko­lunk, ma­gunk­nak druk­ko­lunk. Mert olyan tár­sa­da­lom­ban élünk, amely­ben ma már a le­sza­kad­tak és a két­ség­beeset­tek van­nak dön­tő több­ség­ben. Csak úgy ma­rad­ha­tunk élet­ben, ha szo­li­dá­ri­sak va­gyunk egy­más­sal, és kö­zös­sé­gek­ben gon­dol­ko­dunk: kö­zös­sé­ge­ket al­ko­tunk, erő­sí­tünk. Ez a leg­gyak­rab­ban tá­ma­dott gon­do­lat ma­nap­ság, mi­vel a kö­zös­ség, gon­dol­ják so­kan, ve­szé­lyes az egyén­re néz­ve. Pe­dig ép­pen az el­len­ke­ző­je az igaz: az egyén csak a kö­zös­ség­ben le­het iga­zán erős és sza­bad. A Du­na Tv Sze­rel­mes föld­rajz so­ro­za­tá­ban, a Tün­dér­ker­tem epi­zód­ban hos­­szab­ban is be­szé­lek er­ről. Egyik nagy kül­de­té­sem­nek a Kár­pát-me­den­ce ős­ho­nos ol­tott gyü­mölcs­fá­i­nak meg­men­té­sét tar­tom, ezért úgy­ne­ve­zett Tün­dér­ker­tek ala­pí­tá­sát szor­gal­ma­zom or­szág­szer­te. Szá­mom­ra ez is a kö­zös­ség­ről és a ha­gyo­mány­ról szól: a kul­tú­ránk­ról, a ze­nénk­ről, a nyelv­ről és a hit­ről, ame­lyek szi­lárd osz­lo­pok­ként en­gem is meg­tar­ta­nak.