Meg kell tehát ismernem őt, gondoltam. Elolvastam mindent, ami a kezem ügyébe került, és valamilyen módon összefüggésben volt a vallással. Egy idő után kezdett nyilvánvalóvá válni számomra, hogy rendet kellene teremtenem a felgyülemlett ismeretek káoszában. Irány hát a Teológia! Az ötödik év végére összeállt a kép, legalábbis ami a tudást illeti. Közben persze igyekeztem egyre elmélyültebben átültetni a gyakorlatba azt, amit tanultam. Megnyílt előttem az imádság és a liturgia világa. Úgy tűnt, Isten is közelebb jött. Egy kicsivel.
Egyszer aztán különös meghívást kaptam. Lehetőségem nyílt arra, hogy elmenjek a szlovéniai Pleterjébe és az olaszországi Farnetába, a karthauziakhoz. Mint ismeretes, nem könnyű bejutni hozzájuk, ezért éltem a lehetőséggel.
Mind a két helyen volt ismerős, így töviről hegyire megismerhettük a világtól elzárkózó szerzetesek mindennapi életét, amely teljes mértékben az imádság köré szerveződik. Természetesen éjszaka is felkelnek a majd másfél órás matutinumra. (Az egy hét folyamán ez nekem is sikerült. Egyszer.) A karthauzi egész évben böjtöl, kevés szabadidejét tanulásra és könnyű munkára fordítja.
Ahogy valaki szellemesen megjegyezte, a trappisták együtt hallgatnak, a karthauziak külön-külön. Kolostoruk is ennek megfelelően van kialakítva: házacskák állnak körbe-körbe, mindegyikben egy-egy szerzetessel, akik csak a közös liturgián találkoznak egymással. Kis cellában élnek a testvérek, akik nem a nevüket, hanem valamilyen idézetet írnak ki az ajtajukra. Az egyiken ezt olvastam: Dio solo.
A kolostor közepén egy nagy kereszt állt, körülötte sok kicsi, melyek alatt ott nyugodtak az egykori lakók. Ez jelképezte életüket is: úgy követni Krisztust, hogy közben a saját személyük a lehető legjobban háttérbe szoruljon. „Élek, de már nem én…”
Farnetában kezdett eljutni a tudatomig, hogy mit is látok. Vannak emberek, akik egyszerű ruhában, mindenkitől elzárva élnek, úgy, hogy keveset alszanak, még kevesebbet esznek, és szinte egyáltalán nem beszélnek. Miért? Odakint nem lehet Istennek tetsző életet élni? Nem olyan ez, mintha valaki elevenen eltemetkezne? Egyszerre volt számomra ijesztő és magával ragadó a karthauzi életforma. Hazajöttem. Később megnősültem, megszülettek a gyerekek. Napjaimat igyekszem a krisztusi hit köré szervezni. De figyelmeztetésként gyakran megjelenik előttem egy ajtó, amelyen csak ennyi állt: egyedül Isten.
