Bizalmas madarak, felbukkannak a városokban is. Az inváziók idején az ostorfák bogyóit és a japán akác termését fogyasztották, pihenni gyakran a magas épületek tévéantennáira ültek fel. Ekkoriban nagyon sok csonttollút gyűrűztek meg Budapesten, a Népligetben és a Városligetben. Néha elkísértem Csóka bácsit, a Madártani Intézet külső munkatársát, aki oroszlánrészt vállalt a munkából. A csonttollúak nagy vízigényét használta ki. Magnyitott egy csapot a ligetben, oda állította fel rugóval működő, nagy hálóját. Nem kellett soká várnunk.
Alig mentünk odébb, és alig látták meg a madarak a csap alatt képződött kis tócsát, máris ereszkedni kezdtek, szinte folytak le az ágakról. Amikor már tömegesen tolongtak a tócsa körül, Csóka bácsi meghúzta a kioldózsinórt, a háló villámgyorsan átcsapott, és a sok madár alatta maradt. Az ujjaink majd lefagytak, amíg a jeges vízben is pancsolva valamennyit kiszedtük és meggyűrűztük. Ők viszont nem nagyon vették szívükre a dolgot, néhány frissen gyűrűzött példány perceken belül újra a tócsánál volt. A víz úgy vonzotta őket, mint a mágnes. Megfigyeltem, hogy kemény hidegben, víz híján a havat csipkedték az ágakról.
Amikor elfogyott a táplálék, s az utolsó bogyók is eltűntek az ostorfák ágairól, a csapatok továbbrepültek dél felé. A csüdjükön viselt gyűrűk révén azonban számos példányról hírt kaptunk, jelzések érkeztek egyebek mellett Francia- és Olaszországból, Bulgáriából, Görögországból, sőt, még Tuniszból is. Nincs kizárva, hogy januárban még nagyobb csapatok érkeznek, figyeljünk rájuk. Könnyű felismerni őket. Fahéjszínű, zömök madarak, jellemző rájuk a hegyes bóbita, a nagy fekete toroktoll, rövid farkuk végén a sárga szalag, és a másodrendű evezők begyén a piros lemezkék, amiről magyar nevüket kapták. A levegőben a seregélyekhez hasonló, zárt csapatban repülnek, ha pedig megülnek valahol, folyamatosan hallatják jellemző „szriiii” hangjukat. Az inváziós években madárbarátok a kert fáira tűzött, félbevágott almákkal kedveskedtek nekik. Meg lehet újra próbálni.
Fotó: Bécsy László
