Ha majd az illetékesek közül valaki a nyilvánosság elé áll, és elmondja a valószínűsíthető tényt, elgondolkodhatunk, mi vezetett erre a mélypontra. Mert hiába hallani olyan hangokat is, hogy mindez mit sem számít a feltartóztathatatlan globalizáció világában, magunk között szólva bizony ezt tragédiának kell gondolnunk.
Hiszen kevesebb emberrel érthetünk szót csodás anyanyelvünkön, kevesebben tudunk közös nemzeti érzésekkel lelkesedni, kevesebben vigadhatunk együtt – ha olykor sírva is, ahogyan a magyarokat nem éppen kedvező színben feltüntető mondás tartja. Kínzó kérdések: miért nem olyan meghatározó már hazánkban a család „intézménye”, mint korábban volt, miért vállalnak egyre kevesebben gyerekeket, miért érzik olyan sokan nyűgnek a szűkebb és tágabb értelemben vett (sors)közösségvállalást? S ezzel szemben miért egyre divatosabb a szinglilét, az utódok nélküli, inkább az anyagiakat előtérbe helyező párkapcsolat, a meddő, önmegvalósító csörtetés?
A családi élet, az Istentől eredő, természetes párválasztás, a gyermeknevelés – küldetés. Józan ésszel gondolkozva azt kell kívánnunk, hogy minél többen vállalják e feladatok nehézségeit, s persze éljék át egyúttal a belőlük fakadó boldogság felemelő érzését is. És akkor – az örök értékek fő letéteményesének számító egyház létfontosságú közreműködésével – egyszer talán véget ér majd ez a hivatalosan még be sem vallott közös mélyrepülés.
