E kedves történet szerint így született a matyó hímzés, amelyet decemberben nyilvánított a kulturális örökség részévé az UNESCO. A magyar hagyományok közül eddig a mohácsi busójárás szerepelt a listán. Tavaly a népi hagyományőrzés legjobb módszerei közé bekerült a magyar táncház is.
A matyó hímzés mintegy kétszáz éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden a piros-kék fonallal, az úgynevezett cipés-madaras mintával kivarrt lepedők váltották fel. A XIX. század utolsó évtizedeiben egyre többféle motívumot hímeztek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicsérik. Közülük az egyik legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (1867–1954) volt.
Ma Mezőkövesden a Matyó Népművészeti Egyesület tagjai végzik az értékmentő és -teremtő tevékenységet. Nekik is köszönhetjük, hogy még mindig él a népművészet, és télen is nyílhatnak nyári virágok.
