Egyik lány sem a plébániához tartozik, sőt, Dóra keresőnek mondja magát, de a fenyőágak rögzítése közben megjegyzi: lehet, hogy máskor is eljön. „Éppen idefelé jövet az autóban beszélgettünk a szüleinkkel arról, hogy már nem olyan az advent, mint régen volt. Elkerültünk otthonról, lótunk-futunk, s a lélegzetvételre, az elcsendesedésre csupán a szenteste maradt – mondja. – Ezért is olyan jó most koszorút kötni!”
Tomka Ferenc plébános szerint a koszorúkötés – fórum. „Kerestük, hol és hogyan lehetne megszólítani az embereket a szentmisén kívül, s azt vettük észre, hogy ez a program egyike a lehetőségeknek. Néhány éve ugyanis divatba jött az adventi koszorú. Sokan azt sem tudják, mi az, mit keres rajta a négy gyertya, mégis kiteszik az asztalukra, mert az ünnephez tartozik, s a kirakatok is tele vannak vele. Ezért is jöttek el olyan sokan. Az itt lévők között szép számmal vannak, akik úgy kezdik elbeszélni a megtérésük történetét: Először adventikoszorú-kötésen vettem részt…” – meséli Feri atya, ahogyan a hívek nevezik. De miért? Mit adhat az embernek egy egyszerű koszorúkötés? Ő így válaszol erre: „Itt akármerre nézünk, mosolyognak ránk az emberek (ez igaz, kipróbáltam – N. E.), megérezhetnek valamit az újonnan érkezők. A szinódus szerint láthatóvá kell lennünk, élő, befogadó közösségeket kell teremtenünk, amelyekben a világ magányos embere otthonra talál. Egyházunknak arról kellene felismerhetőnek lennie – ahogyan Jézus is mondta –, hogy tagjai szeretik egymást.”
Feri atya csaknem harminc éve szolgál Káposztásmegyeren, ahol kezdetben a többemeletes házak egyikének kicsiny lakása volt a plébánia. A vasárnapi szentmiséket a közösségi házban tudták megtartani. „Nem baj, gyerekek, nem vagyunk sokan, de Jézus akkor is közöttünk van” – mondogatták. 1995-ben aztán felépült a templomuk – nagyon modern, mai épület –, s bontakozgatott a plébániai élet. Mostanra megannyi gyermek, ifjúsági és felnőtt hittanos csoportjuk működik, és baba-mama klubjuk is van. A plébános elárulja, udvaruk szándékosan nyitott, hogy belássanak az emberek, ott a homokozó, a játszótér, így hát rendre betérnek a kisgyermekesek. Majd ők is rákapnak a dolog ízére – kereszteltetnek, maradnak. A plébánián mindenkinek megvan a maga dolga. Egyesek a gyerekekre vigyáznak, mások a szentmise előkészítésében segédkeznek, és van, akinek az a feladata, hogy a mise előtt a kapuban áll, s mosolyogva, kedves köszöntéssel fogadja a híveket. A felnőtt hittanosok most épp a koszorúalkatrészek árusításában segítenek – tudom meg, aztán megyek tovább a gyerekekhez.
Ők külön helyiségekben ügyeskednek: angyalkát, csillagot, kihajtható képeslapot, díszeket készítenek. A hétéves Réka nagy munkában van, egy facsengettyű masniját festi sötétkékre, s mellette ott sorakoznak az elkészült darabok: fenyők, hóemberek és harangok. „Nagyon várom már a karácsonyt, mert akkor végre nem kell tovább titkot tartanom – fejti ki –, odaadhatom az ajándékokat a szüleimnek és a testvéreimnek.” Elárulja, hogy nemsokára megszületik a harmadik kisöccse, s most drukkol, nehogy olyan verekedős legyen, mint a másik kettő. Márta testvéreivel készíti szép díszeit. Közben elmondja, hogy a minap a barátnőivel játszott, amikor észrevette, hogy Vivien egyedül van. Odament hát hozzá, s vele is játszott. Igazi kavalkád van hát Káposztásmegyeren – koszorú- és szeretetkavalkád.
Fotó: Kovács György
