Ha nagyon tényszerűek szeretnénk lenni, akkor a Láthatatlan Színházat úgy határozhatnánk meg: bibliodramatikus-pszichodramatikus elemekkel tarkított színházi kezdeményezés. Az érzékelés folyamatából a színészek – a révészek – kikapcsolják a látást. Bekötik a résztvevő – a vándor – szemét, így a többi érzékszerv működése felerősödik. A Lénárt Viktor, a Budapesti Evangélikus Egyetemi Gyülekezet egyik korábbi lelkésze által létrehozott társulat a felfokozott érzékelés így kialakult állapotát megragadva igyekszik kedvező változásokat elindítani a résztvevőkben különböző dramatikus eszközök segítségével. A társulat csak bibliai szövegekkel dolgozik, ugyanakkor nem történetek elmesélésére kell gondolni. Az előadás egy-egy központi téma köré szerveződik, s a darab tartalmi gócpontjai különböző állomásokká alakulnak a befogadó fél számára. Bedecs Réka, a színház vezetője több példát is említ gazdag repertoárjukból: „Életút című darabunk az emberi élet főbb állomásait jeleníti meg a születéstől a halálig. A hős útja a férfi archetípusokból emel ki néhányat, és ezeknek szerepét, jellegét domborítja ki. A nő arcai a női lét legfontosabb aspektusait tárja elénk. Van olyan állomás is, ahol azzal foglalkozunk, hogyan tud egy nő egyszerre helytállni a munkában és a családban. A Határok egy nagyon izgalmas darab: az emberi élet határhelyzeteiről szól, munkáról, szexualitásról, barátságról, újrakezdésről. A gyász útja pedig a gyászfolyamat pszichológiai fázisainak feldolgozásán alapul.”
Vajon miért látogatják az előadásokat olyan sokan? Réka szerint a legtöbben azért jönnek el, mert még nem tapasztaltak ilyen élményt. De például Agyász útjára érkezők tudatosan választanak: őket azért vonzza az előadás, mert korábban már átélték egy közeli hozzátartozójuk elvesztését, vagy éppen most gyászolnak. „Minden ember máshogyan éli meg darabjainkat. Vándoraink mindannyian ugyanazt az eléjük tárt utat járják be, de más kőben botlanak meg, és másra csodálkoznak rá – teszi hozzá. – A gyász útjánál maradva: ha a pszichológiai folyamat egyes, minden gyászolóban lejátszódó folyamatát sikerült is leírnunk, nem tudunk „egyen forgatókönyvet” készíteni a krízisek személyes vonatkozásaira. Mindenki esetében a szeretett személlyel való kapcsolatától, saját habitusától és még ezer más tényezőtől függ, milyen élményt él át. Ahogy mondani szoktuk, ez egy belső mozi, amit az ember a fejében játszik le. A külső eseményekkel, a kellékekkel, a hangokkal, a forgatókönyvvel mi csak segítséget adunk ahhoz, hogy ki-ki a saját történetét át tudja élni. A vándor képzeli el a szerelmi jelenethez azt az embert, akit akar, az építőkocka mellé ő rajzolja meg képzeletében a gyermeket, akivel játszik. Ennek következtében a reakciók is sokfélék. A mosoly és a könny egyaránt lehet felszabadító egy olyan belső utazás után, amelyet az ember teljesen egyedül élt át.”
Egy hagyományos színházban legalább a tapssal véleményt nyilváníthat, visszajelzést adhat a közönség a színészeknek. Itt az előadás végén egészen mással vannak elfoglalva a vándorok. A teremből kilépve vannak, akik könnyeznek, és hosszú ideig meg sem szólalnak. Réka szerint a révészek (színészek) számára itt ez is a visszajelzés egyik formája, de aki szeretne, az írhat a vendégkönyvbe is. A vándorok természetesen saját magukra is reflektálhatnak, belemerülhetnek az önismereti folyamatba, amelyen elindította vagy továbbvezette őket a darab. A színház minden előadást úgy szervez, hogy jelen legyen legalább egy képzett lelkigondozó, akivel a vándorok az átélt élményről beszélgethetnek. Azok, akik életükre a bennük lejátszódó események tükrében szeretnének rátekinteni, ha igénylik, segítséget is kaphatnak ehhez. Akiknek viszont éppen a magányra, az egyedüllétre van szükségük a darab átélése után, azoknak rendelkezésükre áll egy meditációs sarok, ahol önmagukkal, a Szentírással, Istennel lehetnek.
Az egyes állomások kötéllel kapcsolódnak egymáshoz. Ez segíti a résztvevőket a tájékozódásban, abban, hogy végig a kijelölt úton haladjanak. Réka elárulja, hogy darabjaikban a kötél valójában Isten jelenlétének egyik szimbóluma. „Az utat hiába szakítják meg a különböző állomások, a vándor keze végül mindig visszatér a kötélhez, amely továbbvezeti az úton. Isten megfogja kezünket, és mutatja az utat, bármi történt is velünk. A kötél és a révészek keze a mindig továbbvivő isteni gondviselés egyik jele – mondja a színház vezetője, majd hozzáteszi: – Isten jelenlétét, ha nem is tudatosan, de az az ember is megtapasztalja a darabok átélése során, akinek nincs élő hite. Mi magunk is érezzük Isten közelségét. Neki köszönhető, hogy ez a műfaj egyáltalán ki tudott alakulni, hogy a társulat – önkéntes munkával – ennyi időn keresztül fent tudott maradni, hogy a stábot mindig sikerül újjászervezni, s hogy e sajátos módszer segítségével olyan sok embernek tudunk segíteni istenkapcsolata megerősödésében. Isten jelen van ebben a színházban. Óriási ajándék, hogy évek óta sikerül megtalálnunk azt a pontot, ameddig beléphetünk a hozzánk jövő emberek lelkivilágába. Ahol elérjük a változást beindító külső segítségnyújtás határait, ott megállítjuk őket, és levesszük szemükről a kendőt. Késztetni az embert a változásra: hiszem, hogy ez Isten egyik legfontosabb tulajdonsága.”
Az érdeklődők legközelebb Az Új kezdet című darab premierjén, december 2-án találkozhatnak a színházzal.
Helyszín: Budapest, Lágymányosi Ökumenikus Központ, Magyar tudósok körútja 3.
Bővebb információ: lathatatlanszinhaz. www.mindenkilapja.hu.
A társulat munkájáról, a kapcsolódási lehetőségekről ugyanezen az oldalon lehet érdeklődni.
