Ott látom őt a Mátra falvaiban esti tűzgyújtásnál, a hívogató kicsi lángok mellett, ahol nézegette a kézi munkával készült fakanalakat, vagy jóízűen fogyasztotta a hegylakók egyszerű étkeit. Kell mindez – mondogatta –, ha a dal lelkét keresem, melyet „ősöktől vettek át”, testesítettek magukba.
Ma is tudok egy mátrai fáról, amely alatt falusi kiskar szívszakasztóan fújta népdalait. Lélek-fának, dal-fának nevezik. Amikor először hallottam róla, s megálltam alatta, a szinte már elfelejtett költő: Ratkó József néhány sora szólalt meg:
Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit és
dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.
Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved – már majdnem emberül.
Ki felejtené Babitsot: Mindenik embernek a lelkében dal van… Ami legelsőként fogva tartott (a nemes rabság ma is tart), a Nyári este, Kodály 1906-ban komponált ifjú lendületű műve. Táj és hangulat olyan tökéletesen válik benne festőivé, hogy képszerűen jelenik meg az Adria hullámzása, aratásos búzamezők messzi-közelsége. És még valami: ember és művészet hitvallása: „Időnként, ha szemügyre vesszük végzett munkánkat, mindenkinél élesebben látjuk a hibát, gyengeséget. Érezzük: ez ma jobban sikerülne, csak lehetne még egyszer megcsinálni” – írja a szerző a partitúra előszavában. Később svájci újságírónak mondott hasonlót, amikor zenéről beszélgettek. Örök-fiatalságot éneklő egyetlen szimfóniáját érzem közel a Nyári estéhez. Naplómba írtam a bemutató dátumát: 1960, luzerni fesztivál. Fricsay vezényelt, a rádió közvetítette. Egy év múltán ott voltam a hazai bemutatatón. Ferencsik János dirigált. Nem az idővel bajlódom. A kör természete a folyamatosság, az „őstündöklés”. Csak a „Hallgatás ül a lét közepén” – jegyzi meg a bölcselkedő, aki a Teremtőt úgy vallja minden szépség kezdetének, hogy mindig a zengő némaságból születik a dallam is, szinte elhelyezhetetlenül. A Marosszéki Táncok szerzői megjegyzése egyértelművé teszi az iméntit: „Talán nem véletlen, hogy mindmáig Marosszék őrzött meg legtöbbet a régi népi tánczenéből s hogy egy-egy darabnak más vidéken is, »marosszéki « a neve… A Brahmstól világgá vitt »magyar táncok« az 1860 körüli városi Magyarország hangja: jobbára akkor élt szerzők művei. A Marosszéki Táncok messzibb múltban gyökereznek: az egykori Tündérország képét idézik fel.”
Körönd aranyosan kiragyogó pontja nekem a Váci Vox Humana kórustagságának számlálhatatlan napja, órája, perce Kodály kórusművészetének igazi megismerése. Az áldott kezű Maklári József karnagy úgy vezényelte az Öregeket, a Szép könyörgést s még annyi remeket, hogy „győztes ihlet-lángolást” éreztünk. Az élet könyörtelen próbáin a felülemelkedést. A Centrum erős figyelmeztetését: – Lesznek órák, napok, megnyugvást csak én adhatok.
Volt kóruskoncertünk a Zeneakadémián, többször. Karnagyunk mindig meghívta Kodály mestert, de nem jött el. Nyugodt volt a társaság, feszélyezettség nélkül adtuk át magunkat a zenének. Egyszer aztán megtört a jég: a kistermi hangversenyen ott ült feleségével, Sarolta asszonnyal az utolsó sorban. Lesz, ami lesz… A szünetben közénk jött, a maga szűkszavúságával ekként fejezte ki elégedettségét: – Van már lemezük? A fejünket ráztuk. – Akkor majd lesz. Lett. De én már nem voltam a kórusban, „vándor-sorsom” másfelé szólított.
Töltekezik a papír, pedig még őszi levél-halmaznyi az emlék. Elment Alfonz bácsi, a bencés, aki „Zoltán bácsiról” órákig „mesélt”, a Fasang-családból az idősebb és a fiatalabb Árpád, Kodály kedvelt körének két tagja. Az idősebb kérdezte tőlem egyszer Galyatető tündérvilága villa-tornácán: – Tudod, kinek köszönhetem, hogy olcsón fölépíthettem ezt a házat? Az örökös Galya-lakó Kodálynak. Sétánk során erre a helyre mutatott: – Itt ásasson alapokat, annyi a kő, hogy az egész épületre elég lesz. Úgy lőn – nevetett a gazda, és gyöngyösi borral koccintottunk az „üdvösségre”.
Mégis van idő? A Párkák ollója dolgozik, s én bánkódom: miért nem jegyeztem fel mindent, amit egy nagy emberről kortársaiktól hallottam!
Még ennyit. Loretóban a nyolcvanas évek egyikén a nemzetközi zenei szemlén (rassegnán) a Patrona Hungariae szerzetes-gimnázium énekkara is szerepelt. Amikor Kodály Ave Mariája elhangzott, az egyik olasz zenetanár a széksorban felém fordult: – Most már tudom, milyen a magyarok Mária-köszöntése. Másnap több szó esett az Itáliában is ismert zeneszerzőről, a Négy olasz madrigálról, Arturo Toscaniniről, a zseniális karnagyról, akivel Kodály jó barátságban volt…
Az idén Szent Hubertus napján, a vadászok miséjén Galyatetőn fölkért a plébános: lássam el a kántori teendőt. Nem mondtam nemet – gyatra-gyötrött ujjaimra hivatkozva – a mise és a harmónium miatt, amelyen Kodály játszott a miséken a háború éveiben, s komponálta a Csendes misét orgonára. Többször billegtettem már a harmóniumot, de ezúttal sokkal elfogultabban. És eszembe jutott: egykor muzsikus akartam lenni. Zongoratanárom hányszor emlegette a mestert, aztán valahol Kistarcsán vagy Recsken kötött ki – Rákosiék jutalmaként.
Galyán él a Kodály–Fasang Zenebarátok Társasága. Emlékezünk, ünnepelünk – évente, Kodály Zoltán bensőséges hozzátartozói a muzsikában, liturgiában. A rét itt télen is „virágot hajt”.
Hegyek közt ülök asztalomnál. Őszi köd-homály borong a tetőn. Hallgatom a szorgalmas-gyűjtő zeneköltő zongorakíséretes népdalfeldolgozását: A csitári hegyek alatt régen leesett a hó. (Megfejthetetlen költői remek sor!) Fölvételről Andor Éva és Bende Zsolt énekli. Ha az idő könyörületes lesz hozzám, és hangtehetségű unokámat még hallhatnám-láthatnám a Missa brevisben, a Te Deumban vagy a Székely fonóban! Akkor körtáncát is láthatnám a csillagoknak.
