A Balaton földrajzi értelemben fiatalnak számít, kora mintegy tizenkétezer év. Napjainkra is jellemző, egységesen összefüggő vízfelülete mintegy hatezer évvel ezelőtt alakulhatott ki. A vidéket már ezekben az időkben is ember lakta. A történelem során voltak olyan időszakok, amikor a vízszint a jelenleginél akár hat-nyolc méterrel is magasabban lehetett, ezért például Szigliget vára és Tihany nemegyszer szigeten állt. A mesterségesen fenntartott vízállás beállítása és a tó lecsapolása a törökök kiűzését követően kezdődött meg. A folyamatot a népesség és a gabonaszükséglet növekedése mozgatta.
Százötven évvel ezelőtt a tó vízszintjének szabályozása azért vált egyre égetőbb kérdéssé, mert 1861-ben megnyílt a Balaton menti legfontosabb vasútvonal (a Buda és Kanizsa közötti). Emiatt született meg a Sió csatornán keresztül történő vízlevezetés terve, amelynek első lépéseként 1863-ban fazsilipet építettek a Sióra. A Budapestet Fiuméval összekötő Déli Vasút védelmét is szem előtt tartva több lépésben csökkentették a vízszintet a maira.
A Balatont a XX. században igen nagy, mintegy két méter körüli vízszintingadozások jellemezték. Ezek kényelmetlen hatásait – alapvetően az üdülési igények miatt – úgy próbálták mérsékelni, hogy a vízszintet szűkülő tartományba szorították. A szabályozás elve az volt, hogy a túlzottan magas vízállás ellen leeresztéssel védekeztek, ugyanakkor igyekeztek elkerülni a túl alacsony vízállás kialakulását is. Mivel az alacsony vízállás kiküszöbölésére nincs külön szabályozási eszköz, sikere a nagy vizek megtartásától és a természetes vízjárástól függ. A Sión keresztüli szabályozásnak, azaz a víz leeresztésének bizony megvannak a veszélyei. Egy viszonylag csapadékos téli időszakot követően ugyanis, ha a tó vízszintje a szabályozási szint fölé emelkedik, kinyitják a zsilipet. Ha azonban ezt az időszakot egy extrém száraz tavasz és nyár követi, előfordulhat olyan vagy akár még alacsonyabb vízállás is, mint az idei. Talán sokan emlékeznek még arra, hogy 2003-ban a mostaninál is sokkal súlyosabb volt a helyzet. Akkor (2000 és 2003 között) a tó vízháztartása olyan, kivételesen hosszú vízhiányos időszakot élt át, amelyre a rendszeres mérések óta még nem volt példa. 1921 óta egyetlenegyszer sem fordult elő olyan egybefüggő hároméves időszak, amelynek során a tó vízmérlege minden évben negatív lett volna.
Akkor is és most is felvetődött a tó mesterséges vízpótlásának kérdése, azaz a Balaton vízgyűjtőjének mesterséges kitágítása. A sekély tavak, így a Balaton élővilága messzemenően képes alkalmazkodni a vízszint olykor szélsőséges ingadozásaihoz is, ez biztosítja fennmaradását. Az eddigi elemzések azt igazolják, hogy a Balaton ökológiai állapota nem igényel vízpótlást. Bizonyosak lehetünk abban, hogy a jelenlegi alacsony vízszint egyelőre ökológiai problémákkal nem jár, azaz a vízpótlásnak ökológiai indokoltsága nincsen. A vízpótlási igény megjelenésének valódi oka a turisztikai vonzerő csökkenésétől való félelem. Azonban jelenlegi ismereteink szerint nem mutatható ki egyértelmű kapcsolat a turistaforgalom csökkenése és a vízszint változása között.
A vízpótlással ezért nem kell kapkodni, hiszen egyrészt úgy tűnik, hogy egyelőre nem indokolt, másrészt lehetnek egyéb megoldások is. A tó vízszintszabályozásának rugalmassá tételére alkalmas módszerként felmerülhet a Sió csatorna kiszélesítése is. Ezzel mérsékelni lehetne az esetlegesen leeresztendő vízmennyiség becslésének hibáját, és növelni lehetne a szabályozás (leeresztés) pontosságát.
