A két növény közötti rokonság cáfolatát egyértelműen jelzik a növénytani nevek is: a szelídgesztenyét Castanea sativa, míg a vadgesztenyét Aesculus néven jegyzi a botanika.
A vadgesztenye a görög szigetvilágban őshonos, és már a XVI. század óta termesztik. Levele, termése és kérge gyógyerővel bír, régen érbetegségeket gyógyítottak velük. A virágból nyert droggal gyomor- és bélgörcsöket enyhítettek, és közismert volt trombózis elleni hatása is. Jól faragható, puha fáját a fafaragók és asztalosok különböző használati tárgyak és bútorok készítésére használták.
A csillogóan fényes, barna termések ötven százalék keményítőt, hét-tizenegy százalék fehérjét, hat százalék olajat, B-, C- és K-vitamint, valamint tízhúsz százalék szaponint tartalmaznak. Ez utóbbi vegyület arra utal, hogy a növény a szappan helyettesítésére is alkalmas volt.
A szelíd csemege, az örmény birodalomból származó szelídgesztenye méretben nem marad el vad társától, ám a termés alakját kivéve egyéb hasonlóság nincs közöttük. A terméskezdemény eleinte apró bogáncshoz hasonlít, majd fokozatosan gömbölyödik, hízik, hogy október végére felpattanjon a burok, és láthatóvá váljék a csillogó, „gesztenyebarna” makktermés.
Nézzük, milyen kincseket rejt magában a szelídgesztenye magja? Keményítőben ugyanolyan gazdag, mint a vadgesztenye, és húszharminc százalék szacharózt, öt százalék proteint és valamennyi cseranyagot tartalmaz. A megszárított levelekből forrázással készített teával asztmát és hörghurutot gyógyítottak, a héjától megfosztott, és nyersen lereszelt magot pedig hasmenés esetén használták.
