Akkor már rég a keresztény irodalom egyik jeles értőjének ismertem. Persze korábban is szólt előadásaiban például Márai Sándorról, akiről az egyetemen nem sok szó eshetett. Fenti könyvének tömör fülszövegében megfogalmazza korábbi szándékát, amikor sokszor nem becsült szerzők kapcsán ezt írja: „Tanulmányomban olyan alkotásokkal foglalkozom, amelyek mindenképp érdemesek megőrzésre.”
Addigi munkáiból is sejthettük: ha valaki, ő valóban ismeri a politikai ideológiának nem kedves írókat, költőket, főleg ha krisztusi aranypecsétet viselnek. Sok tanulmányát a Vigilia közölte akkor is, most is, lapunknak évekig főszerkesztője, szerzője volt.
Pedagógiai munkájában mindig közel volt hozzá a gyermekirodalom, hiszen gondos apaként állt a gyermekei mellett. Aztán jöttek az unokák. A köszöntésből nem hiányozhatnak tehát a mindenkori szeretet-rózsák. Amint a kicsiknek és nagyobbaknak szánt könyvei szeretet- harmatosak…
A tiszta irodalom-gazda, társ ünnepéhez közös asztal illik. Emberek vagyunk, az összetartozás felelősségével örüljünk egymásnak, s köszöntsük egymást, hiszen Krisztus hajójában mindig biztos a hely, csapkodjon bárhogy az élet.
Rónay László, az író, irodalomtörténész, egyetemi tanár jubileumán biztosan azt gondolja, amit a neves piarista költő, irodalomtudós neki is meghagyott, s akit maga az ünnepelt idéz: Isten a halló, s ő az, aki mondja,
Én csak az Isten fura kis dorombja.
Bong a kis ember öröme és búja,
S Ő, aki fújja.
Aki nagy mesterek nyomába eredt, és folyton igyekszik egy ítélkező, kirekesztő kor után meglelni a megalázottak tiszta aranyát, szellemi oltárainkra emelni arcképüket (köztük Prohászkáét), maga is az utókor megbecsülését nyeri el.
Bár elnyerné ebben a kiüresedni látszó világban! Kívánjuk lapunk olvasói, munkatársai nevében, hogy sok esztendő jusson még neki, ne adja fel elszántságát, ne csillapítsa sokoldalú tehetségének mozgalmas napjait, mert van bőven munka, amely rá vár. Még mindig üzennek az elfeledettek…
