Néhány hete egy európai uniós pályázat záróeseményét tartották a romkertben. Volt mit ünnepelni: a 333 millió forintos pályázati összegnek köszönhetően mintegy két hektárral bővült a bejárható terület, és hatszáz négyzetméterrel több múzeumi teret is kialakítottak. A látogatókat ezenkívül szép parkoló és biciklitároló, új bejárati épület, mitológiai játszótér és számítógépes virtuális élménytér is várja. És a Festőház. Hogy mi is az? Gyakorlatilag egy újjáépített és berendezett lakóház, skanzenépület, ahol az ókori rómaiak vendégei lehetünk. Szakmai szempontból Aquincumban látszólag szakítottak az eddigi régészeti elvekkel. A rájuk vonatkozó kérdés általában a következőképpen merülhet fel: miért nem építjük újjá a romokat, a várak miért nem eredeti pompájukban tündökölnek? Külföldön van erre példa. Ám arra is, hogy a századfordulón vagy később rekonstruált római épületeket vissza kellett bontani, mert igazából fogalmunk sincs, milyen magasak voltak az ablakok, vagy hogy hány méter magas volt a fal…
A szakma a Velencei és az Athéni Chartára szokott hivatkozni, azaz olyan műemlékvédelmi konferenciákra, amelyek 1931-ben, majd 1964-ben szabályozták a konzerválás mikéntjét és keretét. Az aláíró országok lemondtak többek közt az erősen megrongálódott emlékek visszaállításáról, és sérült falak megmagasítását csak az állagmegóvás miatt engedélyezik. Néhány szabállyal mindenképpen találkozik a látogató Aquincumban: egyrészt a vörös színű habarcsból készült „didaktikai csíkkal”, amely elválasztja a régi részt az újjáépítettől. A falak, tetők hiánya természetesen megnehezíti, hogy elképzeljük: most az udvaron vagy egy szobában vagyunk? Nézzünk csak a lábunk elé: a vörös murva szobát, a fehér átmeneti teret, a gyepesítés pedig a külső teret jelöli. A számítástechnika fejlődésével a kiterjesztett valóság már a romkert egykori épületeit is felöleli: érdemes belekukkantani az aquincumi kronoszkópokba.
A Festőház újjáépítése látszólag a fent említett műemlékvédelmi elvekkel – például a didaktikai csíkkal is – szakít. Ám tudnunk kell, hogy a ház alapfalai a második világháborúban, pontosabban az azt követő kármentesítési munkálatok során elpusztultak. Azonban a negyvenes évek elején végzett alapos feltárás és dokumentáció lehetővé tette, hogy a múzeum munkatársai korabeli technológiák segítségével most hasonló épületet emeljenek új alapfalakon. Szándékuk dicsérendő, hiszen az épület tömegét csak a valóságban lehet átélni. Egyébként tudták, hogy a római üvegablakon szinte alig lehet kilátni?
