Idén érettségizett Szent Hedvig osztályomban nagy vitát váltott ki, hol is rendezzük a bankettet. A gyerekek egy része inkább csak a választható ételek sokféleségét tartotta szem előtt, és kevésbé érezte fontosnak a megfelelő helyszínt. Végül a többség akarata érvényesült: kibéreltek egy hangulatos helyet, ahol senki nem zavart bennünket, magunk lehettünk. A gyerekek sorfalat állva várták a tanárokat, kérték, közéjük üljünk le, ne különüljünk el. Fölszolgálták az ételt, kedvesen beszélgettek velünk. Vacsora után megosztottam a gyerekekkel az érettségi aranyköpéseit, amelyek nagy derültséget váltottak ki mindannyiunkból. Megtudtuk például, hogy Balassi versében „fényezte” Júliát, hogy Kepler – megélhetésének biztosítása érdekében – „mikroszkópot, ja, inkább teleszkópot” készített – horoszkóp helyett. Aztán leültünk, és kötetlenül beszélgettünk a nyári tervekről, a továbbtanulási esélyekről.
Egyszer csak odalépett hozzám az a fiú, akivel nagy csatáim voltak az utolsó két évben. Bocsánatot kért tőlem a hangnemért, amelyet megengedett magának velem szemben, és megköszönte, hogy megismerhette Dosztojevszkijt és József Attilát. Azt mondta, ezeken az órákon valamit megértett az alászállás és a felemelkedés élményéből, a dialógusból, a nagypénteki magányból, mindabból, amiről beszélgettünk.
Szép pillanata volt ez az estének. Nem a kapott elégtétel töltött el örömmel, hanem annak a folyamatnak a megnyilvánulása, amely ebben a fiúban végbement: kilépve a lázadásból, az indulatos önigazolásból, képessé vált reflektálni tetteire, párbeszédbe lépni önmagával, majd velem.
Az igazi együttlétre tökéletesen alkalmas hely, a terített asztal, a közös étkezés valódi banketté tette az ünnepet: lakomává, „hol nincs első és nincs utolsó vendég”, ahová mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat. „Ezért lett asztallá az oltár, méghozzá közös asztallá: Isten és ember drámájának s baráti megbékélésének kettős szimbólumaként.” (Pilinszky János)
a szerző pedagógus
