Autonóm alkotóként eleinte operák táncbetéteihez készített koreográfiákat. 1968-ban mutatták be első egész estés művét, a Spartacust. Howard Fast regénye és a belőle készült film nyomán állította össze a szüzsét, melyhez merészen átszabta-átcsoportosította Hacsaturján zenéjét. A siker olyan átütő volt, hogy még a „hiúságában sértett” szovjet-örmény komponistának is el kellett ismernie: Seregi Spartacusa jobb lett, mint az eredeti. Ennek a friss, őserejű, klasszikus balettet megújító előadásnak köszönhetően indulhatott el világkarrierje.
Színpadra állította Bartók táncjátékait, Delibes Sylviáját; Csontváry festményét elevenítette meg A cédrusban. Rajongott a reneszánszért. „Reneszánsz pasas vagyok” – mondogatta, így szinte magától értetődően született meg Shakespeare- trilógiája: Franco Zeffirelli képi világát idézte meg „fő művében”, Prokofjev Rómeó és Júliájában (1985), Mendelssohn kísérőzenéjére termett a Szentivánéji álom (1989), aztán ugyancsak Zeffirelli-film ihlette A makrancos Katát (1994), amelynek derűs, mediterrán zenei anyagát Goldmarktól válogatta össze. Kár, hogy A viharra – amelyet az elmúlt tizenöt évben sokat emlegetett – már nem került sor. Igaz, korára, ereje hanyatlására hivatkozva maga mondott le róla, „félsikerrel” ugyanis nem érte volna be. Filmszerű, gondosan kidolgozott, minden apró részletre koncentráló, a „statisztáknak” is karaktert adó koreográfiái-rendezései még azokat is magukkal ragadják, akik korábban úgy gondolták, nem különösebben rajonganak e műfajért.
Seregi gondosan ügyelt „szellemi-lelki gyermekeinek” és ezen keresztül mindenkori táncosainak alakulására, fejlődésére. Nemcsak a próbafolyamat, a premierek és a felújítások alkalmával volt jelen az előadásokon, hanem szinte mindig, amikor darabjait játszotta az Operaház vagy az Erkel Színház. De a Ház – második vagy talán első otthonának – valamennyi fontosabb eseményét kritikus figyelemmel kísérte. Érzékeny ember volt, jóllehet ezt legtöbbször szigorral, nyerseséggel és hangossággal palástolta. Idegenekkel szemben távolságtartónak, bizalmatlannak tűnt. Amikor megnyílt, pontosan fogalmazó, szellemes és önkritikus társalgóként vonta magára a figyelmet. Idén április 17-én, A makrancos Kata szünetében láttam utoljára az Operaház nézőterén. Kissé nehezen, törődöttebben állt fel szokott helyéről, a földszint jobb oldal hátsó sorából… Valahogy mégis váratlan és hihetetlen a hír.
Nyolcvanhárom éves korában hunyt el, május 11-én.
Végül egy átvett „szolgálati közlemény”: A Magyar Állami Operaház június 21., 22., 23., 24-i Rómeó és Júlia előadásait Seregi László emlékének ajánlja. A Magyar Nemzeti Balett volt balettigazgatója, karizmatikus alkotója emlékére az Operaház új évadában Seregi– Shakespeare hónapot tart: 2013 áprilisában mindhárom nagy sikerű művét sorozatban játssza majd a dalszínház balettegyüttese.