A találkozás ünnepének (Gyertyaszentelő Boldogasszony) ősi magasztaló éneke lett a február 7-ei gyalogos zarándoklat himnusza, amikor a máriapócsi könnyező Mária-ikont átvitték Hajdúdorogra. Csaknem ezer ember jelentkezett a zarándoklatra, de ennél sokkal többen gyűltek össze, hogy elkísérjék az Istenszülőt erre a különleges útra. A zarándoklatot Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi egyházmegye püspöke a hívekkel együtt a hazáért, nemzetünk lelki megújulásáért ajánlotta fel.
Mint a gyermek kíséri édesanyját, úgy követtük mi is boldogan vigyázva, szeretettel körülvéve Égi Édesanyánkat. Izgatottan és aggódva vártuk ezt a napot. Vajon milyen lesz az idő? Fogjuk- e bírni a hosszú utat? Hogyan fog együtt haladni ez a rengeteg ember? Ilyen és ehhez hasonló kérdések dúltak bennünk, de tudtuk, Mária megsegít. A hosszú út alatt kegyelmek sokaságát kaptuk: a szép, tavaszias időt, a kitartáshoz erőt, a minket fogadó emberek meghatott arcát, lelkes támogatását. A máriapócsi hívek február 6-án éjszaka a bazilita atyák által vezetett virrasztással búcsúztak el a kegyképtől. Másnap reggel már lehetett sejteni, szép nap vár ránk. Kocsis Fülöp, a hajdúdorogi egyházmegye püspökének áldásával és rövid, lelkesítő beszédével indult el a zarándoklat. A püspök arra kért mindnyájunkat, hogy ajánljuk fel a zarándoklatot a hazáért, nemzetünk lelki megújulásáért. A kegyhelytől búcsúzva Mária-énekeket énekeltünk. A szomszéd falu, Pócspetri híveinek köszöntése után először az utrenyét (laudes), majd az első imaórát végeztük el. Tíz kilométer gyaloglás után a kállósemjéni görög katolikus templomnál pihentünk meg először, ahol a helyi hívek köszöntötték az Istenszülő ikonját. Szűk egy óra pihenést követően folytattuk utunkat, és a falut elhagyva elvégeztük a parakliszt (Mária-ájtatosság) és a harmadik imaórát. Hat kilométer Nagykállóig. Odaérkezve a kegyképet a főtéren helyeztük el, ahol rengeteg ember fogadott bennünket. A helyi katolikus és református lelkészeken kívül a polgármester is mondott köszöntőbeszédet. Kocsis Fülöp a köszöntések után elmondta, hogy a kép útja hasonlíthat a régi idők véres kardjának körülhordozásához, mely összefogásra hívta a magyar népet. Ma nem keletről vagy nyugatról tör ránk az ellenség. A legnagyobb baj nem a szegénység, hanem a hitetlenség, a széthúzás.
A déli harangszókor indultunk tovább Mária-énekeket énekelve. Az ezután következő hosszú, tizenkét kilométeres szakaszon a negyedik imaórát, a római testvérek által vezetett gyönyörű loretói litániát és a kilencedik imaórát végeztük el, zsoltárokat imádkoztunk. Közben folyamatosan csatlakoztak hozzánk mások is. Így érkeztünk meg az úgynevezett Zsindelyes tanyához. Itt az érpatakiak és az újfehértóiak, a lelkészek és polgármesterek köszöntöttek minket. E ponttól ők is velünk együtt vonultak be a városon át a görög katolikus templomig, ahol a kegyképet elhelyeztük. Nagy öröm volt látni a helyiek lelkes fogadását, ahogyan a kapuk előtt állva, házaikat virágokkal és mécsesekkel díszítve várták az Istenszülőt. A helybélieknek ezt a nagy szeretetét egyébként mindenütt megtapasztalhattuk. Itt gazdag ebéddel is fogadták a zarándoksereget. Újfehértó városát elhagyva az út két szélére helyezett égő mécsesekkel kivilágított úton vonultunk még kilométereken át. Mi is fáklyákat gyújtottunk, és így imádkoztuk el a vecsernyét (vesperás), majd a kis esti zsolozsmát (completorium). Jó tíz kilométer volt előttünk a megyehatárig. Utunk egyik legszebb pillanata volt, amikor a máriapócsi képhordozó férfiak átadták a kegyképet a hajdúdorogiaknak. Ők is közel ezren jöttek ki elénk, szintén fáklyákkal a kezükben. Csodálatos volt e két menet találkozása. Mi már alig vánszorogtunk majdnem ötven kilométerrel a lábunkban, ők viszont annál nagyobb lelkesedéssel és kitörő örömmel üdvözölték a képet és vele együtt minket is. A két parókus, Kiss Antal (Máriapócs) és Dalanics Zoltán (Hajdúdorog) néhány meghatódott és szívet érintő szóval értelmezték ezt a rendkívüli eseményt. A korábban felhős borulat is megnyílt ekkor, és gyönyörű telehold világánál vonultunk be a Krisztus-katonák kíséretével a székesegyházhoz. Este tíz óra tájban a város ünnepi díszben, az utcákon emberek sokasága, az ablakokban gyertyák, a templom tetején erre az alkalomra készült kivilágított kereszt árulkodott a nagy készületről, ahogyan a dorogiak várták ezt a pillanatot. Végül a helyi papok vették át és vitték be a kegyképet a templomba. A hajdúdorogi püspök néhány hálaadó szóval és egy hosszú bűnbánati imával zárta le a zarándoklatot. Ugyanakkor ezzel kezdődött az éjszakai virrasztás is. Ezt már a helyiek vezették, csak néhány gyalogló zarándok maradt ott. A görög katolikus iskola udvarán várt minket még háromezer adag töltött káposzta és mérhetetlen mennyiségű pogácsa. Nem tudom, maradt-e belőle?
Vasárnap ünnepélyes szent liturgián vehettünk részt. Kocsis Fülöp püspök a tékozló fiúról szóló evangéliumot magyarázva azt hangsúlyozta, hogy az Istenszülő jelenléte ma, itt, Hajdúdorogon nem megérdemelt esemény, hiszen mindannyian méltatlanok vagyunk ekkora ajándékra. Valóban, minden részletében ajándék volt számunkra, hogy részt vehettünk ezen a zarándoklaton, és végigkísérhettük Égi Édesanyánkat. Ma több ezer ember lehetett tanúja és részese a csodának: van hit, van lelkesedés, van odaadó szeretet a magyar emberben. Történelmi időszak kezdődött el ezen az estén: „Hét hónap Hajdúdorogon.” Augusztus végéig számtalan rendezvény, esemény, zarándoklat, találkozó helyszíne lesz e város. Ennek lezárása lesz majd, amikor a csodatévő ikonnal hasonló módon visszamegyünk Máriapócsra.
