– Sokféle zenei világban van otthon, de mintha a népdalé lenne az, ahová újra és újra hazatalál…
– A népdal számomra mindennek az alapja. Még általános iskolás koromban Tanai Erzsébet ismertetett meg a népzenével. Csak később, kamasz lányként kerültem az általa vezetett Vasi Népdalstúdióba. Elsősorban a közösségi élmény tartott ott. Pár év múlva döbbentem rá, hogy ezek a dalok, illetve maga a népzenei hagyomány olyan kincs, amellyel feladatom van. A Népművészet Ifjú Mestere kitüntetés komoly mérföldkövet jelentett az életemben, és tovább erősítette bennem ezt a felismerést. Ekkor már énekeltem a Boglya együttessel, de elkezdtem táncolni, kézműves mesterségeket próbálgatni, s csakhamar jelentkeztem az ELTE néprajz szakára.
– Ebből a közegből hogyan csöppent bele az elektronikus zenét játszó Anima Sound Systembe?
– Személyes ismeretség révén. Ez a korszak tizennyolc és huszonegy éves korom között tartott. Az Anima volt a kilencvenes években az egyik első olyan együttes, amelyik az elektronikus zene és népzene ötvözésével kísérletezett. Három év után elköszöntem a fiúktól, mert az Anima útját egy idő után nem éreztem a sajátomnak. Kísérletezni szabad, sőt kell is, de fontos, hogy az ember önmaga maradjon.
– A nemrég megjelent Csintekerintő gyereklemez is ilyen találkozás vagy inkább kísérlet?
– A gyereklemez és a családoknak szóló programok új fejezetet nyitottak az életemben, s ezt teljes szívvel a magaménak érzem. Rövid idő után kialakult a gyermekkoncertek karaktere, hangulata, s ma már csodálatos módon felszabadítanak, feltöltenek ezek az alkalmak. Felnőttként is boldogító játszani, mondókázni, lefeküdni a fűbe vagy a földre, mókázni. Lehetünk bárhol, a Műpában vagy egy oviban, lényeges, hogy megtaláljam a kapcsolatot a közönséggel. A műsor elején sétálok a csöppségek között. Felteszek egy találós kérdést, ismerkedünk egymással. Csintalan tekergő vagyok. Addig tekergek köztük a dalokkal, a muzsikákkal, amíg kedvet nem kapnak a közös játékhoz.
– Hogyan állt össze ez a lemez, és mit jelent talányos-kedves címe?
– Csintekerintő, aranygombolyító… egy vasi gyerekdal kezdődik így. A lemez kapcsán az elsődleges szempont az volt, hogy zeneileg szép, élvezetes legyen. A dalok nagy része egyszerűen megtalált. Egy délután rábukkantam például Nagy László versére, s szinte rögtön a fülembe kúszott egy pentaton dallam. Persze tudatosan is kerültek a lemezre anyagok, hiszen az album az évszakok körforgására épül. Jankával, a kislányunkkal való éneklés is adott ötleteket.
– Nehéz ma megzenésített versekkel, népdalokkal lekötni a gyerekközönséget?
– A gyerekek ösztönösek, fogékonyak. Érzem azonban, hogy az ingerküszöbük magasan van. A figyelmüket folyamatosan ébren kell tartanom. De volt olyan vasi programunk, ahol két-háromszáz gyerek énekelt velünk. Csodálatos volt.
– Az EtNoé együttes zenéje egy más világ…
– Valamennyi lemezem szerzője a párom, Kovács Zoltán, akinek összetett zeneisége igen jellegzetes, sajátos irányvonalat képvisel a mai magyar világzenében. Első albumunk inkább a népzenéhez közeli feldolgozásokat tartalmazott, a második már elrugaszkodottabb, dzsesszesebb irányvonal. Az EtNoé pedig a korábbiaknál populárisabb, s egyben progresszívebb zeneiséget képvisel.
– Az utóbbi években a népzene, illetve a világzene ismét sokakhoz közel került. A táncház-mozgalom nagy nemzedéke után megjelent egy új zenész- és énekesgeneráció, amely ugyan elképzelhetetlen lenne a Muzsikás, Sebestyén Márta vagy Sebő Ferenc nélkül, mégis egészen más.
– Abból érkezünk, amit a táncház-mozgalom összegyűjtött és újra a köztudatba hozott. Mi azonban nemcsak őrizzük, reprezentáljuk, hanem „újrahasznosítjuk” a népzenét, akár a rock, akár a pop vagy az elektronikus zene területein. Azt gondolom, hasznos is újragondolni, hiszen megszűnt az a társadalmi közeg, amelyben a népdalok születtek és eredetileg léteztek. Ugyanakkor jó, ha tudjuk: honnan jönnek, mikor énekelték őket, mi volt a szerepük, a funkciójuk, mi a jelképrendszerük. Számos izgalmas, jó kísérlet van. De lényegesnek tartom, hogy legyen rend a fejekben.
– Néhány éve érdekes jelenség volt, amikor a Quimby együttes Most múlik pontosan című dalát a Csík zenekar népzenébe oltva dolgozta fel. Nem népdal került át a rockzenébe, hanem a rock egyfajta népzenei hangzásvilágba. Hatalmas siker volt. Közben sokan talán még ma is azt hiszik, hogy ez egy népdal…
– Tőlem is kérték már, hogy énekeljem. Nagyszerű, hogy a Csík zenekar ezzel a dallal – amely természetesen nem népdal –, illetve egész munkásságával sok tízezer ember életébe lopta be a népzenét. Reménykedjünk, hogy közben a hallgatóságban is tudatosul: a népzene, a Quimby-szám és a Csík zenekar által megzenésített dal három különböző zenei műfajt képvisel. Én a koncertjeimen, Sebő Ferenc példáját követve némi népnevelő célzatú konferálással próbálok lendíteni ezen az ügyön.
– Ma Magyarországon több női előadó is nagy népszerűségnek örvend a világzenei színpadokon. Palya Bea, Szalóki Ági, Herczku Ági neve sokak számára ismerős. Van kapcsolatuk egymással?
– A Vízöntő, a Makám, a Kolinda, a Vasmalom és más korai úttörő zenekarok után az énekes szólisták világzenei formációi új fejezetet nyitottak a magyar zenei életben. Jómagam pár évvel a lányok után alapítottam csak meg saját csapatomat. Mindannyiunknak más a karaktere. Beával sosem voltunk közeli előadói kapcsolatban, mindössze pár közös fellépésünk volt. Viszont a két Ágival évekig egy triót alkottunk. Ma is jó a kapcsolatunk. Segítjük, helyettesítjük egymást. Ugyanakkor nem könnyű feladat erős egyéniségű szólistakarakterekből csapatot verbuválni. Olykor volt köztünk némi egészséges rivalizálás, de ez optimális esetben húzóerőként működik, én köztünk is annak éreztem.
– Nagyon tiszta jelenségnek látom a színpadon és az életben is. Énekhangja, lénye „odaföntről” is közvetít valamit, akár népdalokat, akár középkori himnuszokat énekel…
– Gyerekkorom óta elkísért a tisztaság utáni vágy, és sokszor kaptam visszajelzést arról, hogy ezt a hangommal, a személyiségemmel is tükrözöm. Ez azonban feladat és felelősség, nemcsak a színpadon, de a hétköznapokban, az emberi kapcsolatokban is. Középkori himnuszokat énekelni számomra valóban imádságot jelent. A Sator Quartettel való fellépéseimet is annak tekintem. Törekszem arra, hogy megnyíljanak más dimenziók. S egy-egy színpadra lépéskor akkor is „fölfelé” gondolok, ha nem középkori himnuszokat énekelek a koncerten.
(Bognár Szilvia lemezei megvásárolhatók vagy megrendelhetők az Új Ember könyvesboltjaiban.)
Fotó: Falus Kriszta
