Azóta eltelt harminchárom év. Amikor ma azt mondjuk: új evangelizáció, egy többé-kevésbé körvonaltalan, megragadhatatlan elképzelés kezd kibontakozni lelki szemeink előtt. Tudjuk, hogy tenni kellene valamit, de hogy konkrétan mit, azt éppen csak próbálgatjuk, ízlelgetjük. Nincsenek kidolgozott tervek, projektek, módszerek, az utak mintha kissé bizonytalanok lennének: nem tudjuk, pontosan mi a „biztos recept”, azt pedig még kevésbé sejtjük, hogy a világ, amely felé az új evangelizáció által fordulni szeretnénk, miként reagál arra, amit mondunk, teszünk, akik vagyunk. A negatív tapasztalatok után visszavonulunk a magunk kis csigaházába, s kimondva-kimondatlanul arra jutunk, hogy az új evangelizáció végső soron a „régi evangelizáció” kudarcára utal. Egy lelkesítő gondolat kesernyés mellékízt kap. Ez ugyan nem tűnik jelentősnek, fontosnak, mégis hatalmas veszélyt rejt magában. Elkezdünk azzal foglalkozni, hogy a múltban mit is rontottunk el, mi az, ami hiba, és mi az, ami a mai világban rossz.
Ahogy XVI. Benedek pápa nemegyszer fogalmazott, az új evangelizáció művét önmagunkon kell elkezdeni. Talán épp ezen a ponton: az új evangelizáció nem egyszerűen számvetés és az elkövetett hibák korrigálása (a múltból való kiindulás), hanem ötlet, vágy, lendület, nekiiramodás, amelyet egy kivételes távlat vonz maga felé (a jövőből való kiindulás). Keresztényként ismernünk kellene ezt a „műfajt”: a nemrég ünnepelt húsvéti esemény pontosan így működik. Hiszen húsvét lényege nem az, hogy emlékezem egy kétezer évvel ezelőtti eseményre, hanem az, hogy feltárul előttem a jövőm. A húsvéti emlékezés a jövő emlékezete! Az, hogy Krisztus feltámadt, nem pusztán azt jelenti, hogy kétezer éve valaki kilépett a sírból, hanem hogy a jövő egy számunkra még nem ismert pillanatában mindenki fel fog támadni! Azt sem feledhetjük, hogy Isten maga sem csupán a múltunkra emlékezik, hanem a jövőnkre is. VI. Pál mondta 1976-ban, húsvéti urbi et orbi üzenetében: „Krisztus, az Úr valóban feltámadt. (…) Már most is készül azoknak a névsora, akik az utolsó napon meghívást nyernek (…) a feltámadás végső csodájára. Isten feljegyzi nevüket az »élet könyvébe«, az ő eltörölhetetlen emlékezetében. Mi is, testvéreim és gyermekeim, mi is fel fogunk támadni!”
Ez az új evangelizáció: megszületett egy új világ, új kultúra bontakozott ki, új emberiség keresi boldogsága, beteljesedése útját, új nemzedékek léptek be történelmünkbe, akik új módon gondolkodnak, új terveket szőnek, új lehetőségeket kutatnak, ragadnak meg. Előttük is fel kell tárnunk Isten örökkön új jövőjét, a végső nagy távlatot. Ez az új evangelizáció szíve. 1973-ban Mindszenty József bíboros így írt a kanadai magyarságnak: „Isten fiatal, Övé a jövő! Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója, hanem az újnak, a jelennek, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. A mi szívünk megremeghet a nehéztől, az ismeretlentől és a lehetetlennek látszótól, Isten azonban az egyének és nemzetek jövőjét sokszor a lehetetlennek látszó holnapba rejtette el; nekünk kell nekilátnunk, hogy azt előhozzuk!” Ez az új evangelizáció: az örökkön fiatal Isten távlatából kiindulva előhozni egy evangéliumi jövőt az emberek életében!
